'boil-water' order: 'forrald fel a vizet' -rendelet

Kettészakadt egy fővezeték. 2 millió ember kényszerül vízforralásra.

Ilyesmit az ember általában csak a hírekben olvas, aztán vállat rándít, esetleg hümmög, majd napirendre tér felette. Kivéve, ha a éppen az érintett települések között találja a saját városának a nevét. Ekkor ugyanis egész més színben tűnnek fel az események.

Hét igen, kellemetlen, elég kellemetlen. Tőlünk nem messze, kb. 2 kilométerre kettétörött egy főági vízvezeték, millió gallonnyi víz ömlött a Charles folyóba, és hogy a vízmennyiség pótlásáról mihamarabb gondoskodjanak, és mivel a tartalék forrás/útvonal természetesen éppen karbantartás alatt van, a hatóságoknak  be kellett vetni az egyéb vízforrásokat: külszíni víztározókat, tavakat. Víz tehát van, csak éppen nem alkalmas közvetlen fogyasztásra. Minden érintett területen bevezették a vízforralási rendeletet. 

Forralni kell tehát a vizet legalább egy percig, mielőtt megisszuk, vagy fogat mosnánk vele, vagy akár a kutyának adnánk inni. Forralok tehát én is, a hűtőben hűl a tegnap este átforralt adag, egy fazék áll a fürdőben, egy másik fazék a tűzhelyen csücsül, a kancsó is tele hűlő vízzel (már amennyire egyszerű lehűlnie a 30 fokos lakásban). Szóval forralunk. Elég macerás. Boltba azóta viszont még nem mentünk, vizet nem vettünk, úgyhogy marad a forralt lehűtött víz, és a kutyának is átforralt vizet löttyintek a tálkájába, miközben azon révedezek, mennyire abszurd, hogy a piszoknak is ilyen vizet kell adni, amikor pontosan tudom, hogy minden koszt lenyal az utcán, és a kedvenc hobbija, hogy minden kakát megeszik séta közben, amikor éppen nem nézek oda. Nem baj, forralunk.
Képzeld el, hogy éppen forralt liba-kaka lebeg a hasadban, mondom Jacobnak, aki nincs elhűlve a gondolattól, és már bánja, hogy beszélgetésbe bonyolódott velem arról, hogy a tőlünk egy sarokra lévő víztározóból (ami körül kocogni szoktunk, és ahol Theodore kedvére ugathatja a vadlibákat) is származhat a víz, ami a csapból jön. Először is, leszűrjük a vízszűrőn, majd utána felforralod, szó sincs kakáról, morogja, én meg csak vihogok. Mit nekem libakaka.

Persze iszunk inkább mást, ha lehet. Például egy ilyen forró vasárnap délután, mint a  mai volt, sört. Kellemes, hűtő-hőmérsékletű, helyi főzésű söröcskét. Finom. És most már tényleg elkezdem végre valamikor a sörös blogomat is.

hétköznap

Írok már, mert nagyon régen nem jelentkeztem. 

Az előbb leírtam, hogy nem történik semmi említésre méltó, de aztán rögtön jöttek a kivételek, hogy azon kívül, hogy ez, meg az, meg amaz, úgyhogy gyorsan ki is töröltem. Azért mégiscsak valamivel eltöltjük az időnket errefelé. 

Jacob leginkább azzal, hogy éjjel-nappal dolgozik. Na jó, nem éjjel-nappal, de legalábbis nagyon sokat. Reggel általában 6 körül kel, vagy elmegy futni/edzeni vagy kutyát sétáltatni, (ilyenkor szoktak is nekem reggelit hozni) vagy ha nem, akkor ha itthonról dolgozik, akkor reggel 7-kor már a gépe előtt ül. Nekem kb. 7-7.30 között sikerül magam valahogy kivakarni az ágyból, mentségemre szolgáljon, hogy ellentétben Jacobbal én nem vagyok pacsirta típus, délelőtt 9-10-ig csak úgy hozzávetőlegesen vagyok ébren. Aztán van, hogy én sétáltatom a kutyát reggel, ha Jacobnak pl. telefonkonferenciája van, vagy van, hogy elviszem kocsival a kórházba (ahol a labor van, ahol dolgozik), ha éppen rossz idő van és esik, vagy csak úgy. Mivel 8ra kell oda mennie, ezért kocsival általában gyorsabb, parkolni viszont szinte lehetetlenség arrafelé, így egyszerűbb. Meg nincs is messze. Szóval, így telnek a napjaink, a kutya napközben tehát az én gondomra van bízva, séta, játék, kaja, ilyesmik. 

Megérkezett a legutolsó hiányzó bútordarabunk is, mégpedig a kanapé, amit hetekkel-hónapokkal előbb megrendeltünk. Nagyon szép, fekete, ráadásul igazán jópofa módon Bauhaus a márkája, majd teszek fel képet róla a picasára.  És nagyon jól mutat a színes szőnyeggel, aminek idő közben kiderült, a normális szőnyeg szolgáltatásokon kívül sok egyéb más funkciója is van. 

Nemcsak járni, ülni, heverészni lehet rajta, hanem kimondottan alkalmas tornaszőnyegnek - a kutya számára. Naponta legalább háromszor hason végigkúszik rajta hosszan elnyújtózva, körbeforog, hempereg. Szerintem meg van róla győződve, hogy kifejezetten neki vettük ezt az óriási kutyaágyat, és rendszeresen dolgozik rajta, hogy minden egyes kockát szép egyenletesen beterítsen fehér kutyaszőrrel. Ez általában egy hét alatt sikerül is neki. Azóta a porszívó a legjobb barátom. 

De nem csak a szőnyeget imádja a piszok, hanem bizony az új kanapét is. Csak az a probléma, hogy nem csak távolról. És nem csak úgy véletlenül megy fel a kis dög szundítani, mert nem tudja, hogy nem szabad, hanem szándékosan, egészen pontosan tudatában annak, hogy tilosban jár. 

Amikor először felugrott, leszidtuk, így nem is ment fel többet. Amíg otthon voltunk. Majd egyszer csak jövök haza, kutya ahogy szokott, az ajtóban vár. Az tűnt fel, hogy a kanapé tiszta kutya szőr volt, odanyúlok, még meleg. Na, hát kapott is rögtön egy alapos szidást. Meg is lett az eredménye. Legközelebb nem jött elém az ajtóba:-) 

Jövök haza, kutya hasal a szőnyegen ártatlanul. Lépek a kanapéhoz, meleg, leszidom. Elsunnyog. 

Ekkor már azt hittem, hogy megtanulta, hogy úgyis rájövök, hogy ott aludt. Kicsit aggódtam, hogy talán nem érti meg, hogy mi az amit nem szabad csinálnia, de a legutóbbi alkalommal rá kellett jönnöm, hogy a piszok pontosan tudja, hogy mit szabad és mit nem, és szánt szándékkal szegi meg a szabályokat. 

Következő alkalommal jövök haza, kutya nem jön elém (nem meglepő, mostanában nem szokott, lehet házisárkány vagyok?), megyek beljebb, látom, a kutya szépen az ágyában fekszik a hálószobában, ahol szokott általában, ha itthon vagyunk. Már majdnem meg is dicsértem, amikor bevillant, hogy egy gyors kanapé ellenőrzést megejtek. Odanyúlok, döbbenek: meleg. A kis mocsok, ott aludt fent, amikor hallotta, hogy jövök, nemcsak hogy leugrott, hanem gyorsan átszaladt a másik szobába, azt tettetve, hogy egész végig ott feküdt. Csak az a baj, hogy nehéz ilyenkor megállni a röhögést. 

De kitaláltam a tutit, rajta fogjuk kapni. Már kiterveltem az egészet. Kimegyünk a lakásból, Jacob az ajtóban marad, én lemegyek a lépcsőn, hogy a kutya hallja, hogy elmentünk. Én lenn várok, míg Jacob meg néma csöndben az ajtó előtt. Majd egy pár perc múlva hirtelen beront a lakásba, hogy ne legyen ideje a kutyának elrejtőzni, és majd jól tetten éri. Legalábbis tervben. Remélem beválik, majd beszámolok róla. 

Ma egyébként megint elég hideg van, hihetetlen, mennyire változékony tud lenni itt az idő. Egyik nap 20 fok van, másnap 3, ha szakad az eső, az nem zárja ki, hogy egy óra múlva ne ragyogjon a nap. De a környék nagyon szép most, már majdnem minden zöld és csupa rózsaszín vagy fehér virág. 

Hétvégén meg kirándulni voltunk. Illetve önkénteskedni. Jacobbal tagok vagyunk a Massachusettsi Audubon társaságnak, ez egy természetvédelmi non-profit egyesület. Parkokat, természetvédelmi központokat tartanak fent, főleg madarakkal, de egyéb élőlényekkel is foglalkoznak. Egy pár hete voltunk az egyik kis parkban, nagyon jópofa, tóraösvények, hód-tavacskák, erdők vannak benne. Most hétvégén pedig lehetett jelentkezni egy kis önkéntes munkára délelőtt. Fel is iratkoztunk, így a szombat délelőttünket másik kb. 40 emberrel együtt lenyesett faágak összegyűjtésével és a gyűjtőhelyre vonszolásával töltöttük ebben a parkban. Jópofa volt, nem volt nehéz, szép idő is volt, élveztük a szabadban munkálkodást. A liget egyébként nagyon szép, kicsit korábban érkeztünk és jártunk egyet, láttam igazi vadpulykát, amiből elég sok van errefelé (otthon nem honos), meg láttam csíkosmókust is (nagyon édes, ő sem lakik Európában). (Viszont megtudtam, hogy az amerikaiaknak meg nincs sünijük, érdekes. Csak sül van, meg mosómedve. Olyat vadon még nem láttam itt, pedig állítólag van sok.)

Névnapomra Jacob sütött nekem nagyon finom rebarbara-eper pitét, még van belőle, bár nem sok. És kaptam egy szép csokor rózsát is, amit váza híján egy sörös demizsonban helyeztem el. Szerintem jól néz ki.

Más igazán nem történt mostanában, bár tudom tartozom még a Japán, a Florida meg a Kalifornia beszámolóval. Jól vagyunk, igyekszünk egészségesen élni, például sokat főzök, főleg sok zöldséget. így nem csak azt tudjuk pontosan, hogy mit eszünk, hanem talán egészségesebb is. Tegnap sütőtök-spenót volt kecskesajttal összerakva, holnap csirkemell lesz édesburgonyával, ma estére brokkolis-sonkás quiche ("kis") van tervben.

No, hát ennyi van velünk, a kutya-rajtaütésről meg majd beszámolok!

Tessék képeket nézegetni

http://picasaweb.google.com/zita.domonkos/Florida#

Jelentkezem...

...mint Hermione minden egyes varázsló-órán. (oké, oké, tényleg, színvonaltalan volt na, tudom, tudo-o-om, kihúztam) Ja, igen, Harry Pottert olvasok már egy hete, már csak a 7-dik könyv van hátra, de gondolkodom, hogy félreteszem az egészet és elkezdem olvasni elölről az egészet, mielőtt a 7-esbe belefognék. 

Node. nem erről akarok valójában írni, sőt arról sem, hogy szerintem a kutya azt gondolja rólunk, gondolatolvasóak vagyunk. De miért is ne gondolná, hiszen mindent mindig megkap rendjén. Megéhezik, akkor pont eljön a reggeli meg a vacsora ideje, szomjas, lám, teli az itatója. Csak ilyenkor nehéz ez, amikor csak ül a székem mellett, és egyre csak bámul, folyamatosan. Az ember úgy odaszólna neki, hogy arany húsom, mondjad már meg, mi kellene, de hiába, mert akkor is csak ül és néz. Néz. És néz. Ilyenkor az ember vagy megpróbál úgy tenni, mintha nem venné észre (ez szinte lehetetlen), vagy végigpróbálja a szokásos szekvenciát: játékrongy? süni? víz? vakarjam meg a hasad? Ha egyik sem segít, jöhet a kaja, vagy legalábbis a rágócsont. Elképzelem, milyen frusztráló lehet mindezt egy gyerekkel végigjátszani, ráadásul mindezt iszonyatos ricsaj közepette. A kutya legalább csendben van.

Na de nem is erről akarok ám írni, hanem arról, hogy voltunk Kaliforniában, nagyon klassz volt, jól éreztük magunkat, az idő is igen kiváló volt, majd még írok róla bővebben, meg teszek fel képeket a picasára. Igazán jól csinálom ám egyébként, rájöttem, nagyon trükkös vagyok, ha valaki utazási beszámolót kér tőlem, azzal rázom le, hogy majd szépen úgyis mindent meg fogok írni, meg képeket fogok feltölteni, majd azt elolvassátok meg megnézitek. Aztán tessék, még Japánról sem írtam meg az igazi beszámolót, sőt, lehet, hogy már el is felejtettem az egészet, hogy hogy volt, s mint volt.

De tényleg tényleg fogok már írni egyszer végre valahára, remélem legkésőbb a hétvégén legalább elkezdem. De nem most, mert most be kell tenni a tököt sülni a sütőbe, a szárítógép mindjárt végez, és a kutya hasát is meg kell vakarni. 

Mindig van valami, ejj, mindig. 

Kaliforniába mentünk, majd jövünk.

Peaks Island

Maine állam egy (USÁ-hoz képest) kicsike állam (kb. 86500 km2 - vö. Magyarország: kb.93000 km2)az ország északkeleti részén. Maga az állam már Kanadával határos, viszont csak 1,2 millióan lakják. Peaks Island pedig egy kicsinyke kis sziget a Casco-öbölben, egészen közel Portlandhoz, ami pedig Maine állam legnagyobb városa a maga 64 ezer lakosával. Nem is lenne különösebben érdekes hely, bár tény, hogy nagyon kis csinos, ha nem laknának ott Jacob kollégájának/főnökének, Jack-nek a szülei, és ha Jack nem invitálta volna el a kis csapatát egy kétnapos céges elvonulásra (amíg a szülei nyaralni vannak).

Északnak* vettük az irányt tehát, Jacob szakállt növesztett (már ha a 4 napos borostát szakállnak lehet nevezni) és flanel inget húzott, én bepakoltam egy jó adagnyi meleg ruhát és elindultunk, hogy a kutyát lerakjuk, Ky-t (ejtsd: "Káj") és Jannát összeszedjük, majd egy órányi vezetés után megérkezzünk Portlandbe a kikötőbe. (Sajnos Jack  - aki egyébként egy kicsivel később jött utánunk a szigetre egy megbeszélése miatt - allergiás a kutyaszőrre, így Theo és Eliot kénytelen volt otthon maradni.)Amerikában egyébként kiváló az úthálózat, 3-4, de legalább 2 sávos autóutak szelik keresztbe-kasul az országot, és elég mókás belegondolni, hogy simán lehet olyan útvonalat tervezni az országon belül, ahol az itinerben ilyen pontok is vannak, hogy például "fordulj rá az XY főútra, majd haladj 2300 kilométert". Maine-be is ilyen széles út vezet, és a tájból egyébként annyira sokat nem látni, így Jacob legnagyobb reménykedése ellenére sem láttunk jávorszarvast, ami pedig ebben az államban már megtalálható (de főleg Kanadában van belőle sok).

A komp egyébként nagyon vicces (na jó, nem annyira. végül is csak egy komp), körülbelül óránként jár, van amikor csak utasokat, van mikor kocsikat is visz, és teljesen a helyi életformához van igazítva, van például munkábajáró bérlet is, meg kimondottan bevásárlószatyrokra tervezett kiskocsika is. Érdekes lehet egyébként sziget-szemléletben élni a mindennapokat, mint ahogy a Peaks Island-i helyi bolt szlogenje is mutatja: "ha nálunk nem kapni, akkor nincs rá szükséged". Ennyi.

*Apropó észak. Nos Boston északnak számít Amerikában, és Maine pedig még inkább, főként éghajlatilag. Elég ha megnézzük a leghidegebb és a legmelegebb hónapok, azaz január és július átlag adatait (°C). Budapesten januárban az átlagok -4 (min) és +1 (max) körül vannak, Bostonban -7 (min) és -2 (max), míg Portlandben ez -9 (min) és -1 (max)körül alakul. Egyértelmű, hol van hidegebb. Azt viszont vajon tetszik-e tudni, hogy szélességi fokok tekintetében hogyan áll a dolog? Bizony, bizony, bármilyen hihetetlen, Boston nagyjából Szófiával van egy magasságban, a rideg-hideg Maine-beli Portland (É.sz. 43°40') pedig csak egy kevéskével van északabbra Marseille-nél (43°18'). Budapest ehhez képest a maga 47°26'-ével maga az északi sark. No szerencsére nem. Hiszen a Golf-áramlat gondoskodik arról, hogy kellemes legyen a klíma a jó öreg kontinensünkön. (Persze csak ameddig tart. Eggyel több okunk van nekünk európaiaknak tehát, hogy foggal körömmel védjük a klímát és a környezetet, mert ha egyszer a globális változások miatt a Golf-áramlat felborul... hát vehetjük a bundabugyit)

 

Jack szüleinek a háza egyébként igazán pazar, hatalmas és felszerelt, teljes panoráma-ablakos kilátás a tengerre (ami kb 30 méterre van), a szintek játékosan eltolva egymástól, hatalmas konyha, előtér, garázs, fürdők, vendégszobák, ami kell. És az elengedhetetlen tenger témájú díszítés természetesen: homárok, világítótornyok és halacskák. Nagyon tetszett nekem a ház, csak azért eléggé a világ végén van. Ky-jal megegyeztünk, hogy ez a nagy magány elég megihlető, nekem írni, neki festeni támadt volna kedve, nem is csoda, hogy főként művészek, írok (és nyugdíjasok) lakják a szigetet. Ráadásul ebben az évszakban nem a legkellemesebb az idő sem, hideg csípős szél fújja a sétálni induló ember arcába a sós tengerpárát. (Ugye hogy megjön az európai ember kedve, hogy odafigyeljen például, hogy otthon spóroljon az árammal, vagy gyalog menjen kocsi helyett?) A hideg miatt mi is inkább bent töltöttük a két napot, aminek az egyik fénypontja a szerda esti vacsora volt.

Bevallom, én még sohasem ettem előtte homárt. Nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy néhány elborult revizionista tengerről álmodik, valódi szárazföldi nép a magyar. Gyakran viccelődünk rajta Jacobbal, hogy az amúgy csodás gazdag magyar nyelv mennyire szegényes, ha a tengeri herkentyűk neveiről van szó. Nekünk például a crab, a shrimp, a lobster, a krill  az mind csak rák, a scallop, a mussel,  a clam az pedig mind kagyló. Ennek ellenére az évek előrehaladtával egyre inkább megszerettem én is a tengeri finomságokat (egy japán kirándulás után meg meg is edződik az ember), ezért lelkesen néztem a vacsorai kalandok elébe.

Homár vacsoránál már a terítés is eltér a megszokottól (látszik is a fenti képen). Kap ugyanis az ember egy diótörő-szerű eszközt - ezzel kell a rákpáncélt feltörni -, és egy hosszú, vékony karmos "piszka-villát", amivel pedig a rákhusit lehet kipiszkálni. Érdemes a profik által ajánlott lépéssorozatot betartani, hogy a lehető legtöbb finomságot nyerjük ki a rákocskából. Először tehát lecsavargatjuk a kicsi lábait, majd a fő ízületnél széttörve ki lehet piszkálni belőle a (kb. 5 mm vastag) husikát. Majd a 2 mellső lábát is lecsavarintjuk, és a diótörővel megkezdhetjük a küzdelmet a homár legfinomabb részéért, a rákollókban található husiért. (ez, ha éppen egy igen kemény páncélú egyedet fogtunk ki, bizony küzdelmes menet is lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rákollókon van pár éles kemény kiszögellés). Utána lecibáljuk a fejrészt, a derekával együtt letörve, azt eldobjuk, vizet kilötyögtetjük belőle, ha kell. Ezek után csavaró mozdulatokkal le a farokuszonyokat, husikát kicsipegetjük, majd - és itt jön a profi trükk - a farkától kezdve a husit ezek után a fej irányába kitoljuk. Megszabadulunk a fő értől, az esetleges zöld, májszerű részeket le is öblíthetjük (de ez is ehető, a japánok élvezettel fogyasztják), és máris falhatjuk a küzdelmesen megszerzett, de viszonylag nagyobb darab rákhúst.
Ez a procedúra eltart egy jói ideig, de meglepően jól lakik tőle az ember. Viszont macerás. És abban is biztos vagyok, hogy nekem sosem lenne szívem a kis élő dögöket a forró fazékba betenni. Otthon tehát nem fogunk ilyet csinálni, az már biztos. Egy élménynek azért mindenképpen jó volt.

New England style clam chowdert - azaz Krémes kagylólevest Új-Anglia módra - ellenben szinte biztos, hogy főzni fogunk. Nemcsak azért, mert az itt helyi ételnek számít, hanem azért is, mert rettenetesen finom. Remélem az otthoni is legalább olyan finomra sikeredik majd, mint amit ettem Peaks Islandról hazafelé tartva a körülbelül félúton található Portsmouth városka helyi sörfőzde étterem-sörözőjében. Sétáltunk egyet a napsütéses városban, megebédeltünk, és még egy kisebb demizsonnyi házi sör is jutott útravalónak.

Maine tehát jópofa, jávorszarvast nézni mégis csak inkább majd Kanadába megyünk. Portsmouth pedig csak egy fél óra, tehát akármikor visszamehetünk. Aki pedig a képekre kíváncsi, nyugodtan lesse meg őket (van homárról is, levesről is) a Picasa webalbumomban.

Azt elfelejtettem...

Hogy van nekem egy igen okos unlimited internet eleressel rendelkezo mobilom:-), ugyhogy megis csak online leszek olykor-olykor:-)