Lassan el kellene kezdeni a bőröndöt pakolni, holnap reggel 6-kor indul a gépünk New Yorkba, hogy aztán pár óra után tovább utazzunk egy (remélhetőleg) kellemes 14 órás repülő út keretében Tokióba! Éljen! Viszont. Mivel ez tovább halmozná a tartozásaimat, mármint a beszámolókat illetően, így aztán úgy döntöttem, hogy írok végre pár sort.
Lestük őket rendesen, már amennyire a behavazott, jégvirágos repcsiablakból lehetett. Mentek szerencsétlenek körbe és körbe, szinte csak a sárga villogókat lehetett látni a hóesésen keresztül, de mire körbeértek, addigra kezdhették is elölről, az utat újra és újra hóréteg fedte.
Így ültünk aztán még onnantól egy órácskát, majd végül az egész társaságot kiszállították. Vissza, ahonnan jöttünk. No nem csak a Párizsba menőt, hanem kiürítették az összes készülődő repülőt, és megkezdődött a várótermi felvonás.
Szerencsére időben leállították a további utasok tranzitváróba terelését, ráadásul - gondolom anyagi okok miatt - az itthonról kiinduló Malév járatokat szinte azonnal törölték is, így bent a tömeg inkább kellemesen megfogyatkozott. Néhányaktól, akik időközben kimentek és bejöttek, hallani lehetett, hogy amíg mi idebent kényelmesen szellősen lézengünk, addig odakint a tömeg már szinte veri egymást. A repteret pedig időközben többször is bezárták, először 2, majd 3-5 órára, délig, majd délután 3-ig, 4-ig , 5-ig és hétig.
Gondolom a Ferihegyen honos (vagy hogy is mondják ezt, Krisz segíts:-) ) repülőket egyszerűbb volt törölni, mert így az utasokat (és a pilóta bácsit is) szépen haza lehetett küldeni, és nem kellett őket jól ellátott csecsemőként 3 óránként megetetni, mint ahogy tették ezt velünk, az Air France utasaival. Persze nem bántam. Mikor máskor eszik az ember reptéri 1600 Ft-os pizzaszeletet, 600 forintos vízzel leöblítve.
Szóval viszonylag jól tartottak, és ahogy kopott a tömeg és törölték sorra el a gépeket, a wifi is végre adott IP címet, ezért aztán unatkozni sem unatkoztam. A telefonomat mondjuk újra kellett tölteni - mind pénzileg mind akkumulátorilag:-) - de az ember örüljön, hogy vannak szerető rokonai és barátai. :-)
Úgy 11 óra tájban, amikor már tisztán kezdett látszani, hogy a fél kettes párizsi járatot már csak akkor érem el, ha valaki egyszerre találja fel a teleportáló gépet és az időutazást, úgyhogy én is szépen átfoglaltattam (nagy szívfájdalommal lemondva a sikeresen megszerzett ablak melletti helyemről) a jegyemet a szombati helyett a vasárnapi bostoni gépre, és elvegyültem a párizsi járat türelmesen ücsörgő utasai között.
Reptéri váróban nézelődni amúgy komolyan szórakoztató dolog. Egész kis tipizálási rendszert lehet létrehozni. Vannak például ugye a fontos üzleti utazók, egy laptoptáskával, könnyed eleganciával. Na őket nagyon sokáig nem lehet látni, mert elég hamar elnyeli valamelyik VIP váró a foteljeivel, újságaival és itókáival. Vannak az idősebb magyar kirándulók, akik élettapasztalataikból kiindulva hamar feltalálják magukat, és ahogy élelmesen ülőhelyet szereztek közvetlenül a beszálló kapunál, rögvest előkerül a Blikk, a Nemzeti Sport és a rántott húsos szendvics. Aztán ott van a csendesen és fegyelmezetten ülő és ülve alvó japán túrista csoport, akik csak akkor mozdítják meg kicsit a fejüket, amikor a vezetőjük intéz hozzájuk némi információt azon a fantasztikusan hangzó ér érthetetlen nyelvükön. A rutinos kisgyerekkel utazók, akik Buddha türelmével és bárgyú mosolyával olvasnak, mialatt a gyerekük fenekestül felforgatja a várót. Az amerikai nyugdíjas néni, aki azonnal összebarátkozik valakivel, akárkivel, és aztán végtelenségig traktálja az illetőt a rokonairól, kis magánbizniszéről vagy éppen az időjárásról vagy jó ég tudja miről szóló végtelen történeteivel. Aztán vannak a laptopjuk és fölhallgatójuk védelme mögé rejtőzők - köztük én is - és vannak a vihogó tinik, akik mindenféle rémtörténetekkel és pletykákkal szórakoztatják egymást, és a tőlük 6 méteres körzetben található utastársaikat.
No és igen, vannak az élelmes magyarok. Ó igen, az igazi magyarok.
Miközben a váróban ültem, és világossá vált bennem, hogy a mi gépünk - külföldi gép lévén - előbb vagy utóbb igenis vissza fog menni Párizsba, az volt a célom, hogy ha már megy, én mindenképpen rajta legyek. Főleg, hogy vasárnap reggel nincsen Párizsba járata az air France-nek. Onnantól, hogy az ember becsekkolt, s főként hogy a kapunál be is szállt a gépbe, onnantól részben a légitársaság felelősségi körébe is tartozik. Számon tartják. Ráadásul, mivel aznap addigra már vagy 3 párizsi gépet töröltek, lehetett tudni, hogy rengetegen bizonyosan alig várják, hogy megürüljön egy hely azon a gépen, ami még elképzelhető, hogy aznap elindul. Vártam tehát türelmesen.
Az igazi magyarok viszont elkezdenek okoskodni, és szervezkedni. Főleg fiatalok. Fiatal felnőtt utazók csoportja. Mindenki ismeri a típust, gondolom. Megindul a szervezkedés, valamelyikük hallotta, hogy valamelyik biznic utas áttetette a jegyét, Bécsbe, ő már el is indult, valaki viszi kocsival. Hogy akkor nekik is menni kéne, Bécsbe, és akkor Bécsből eljutva Párizsba még elérnek egy esti Amerikába tartó gépet. Hogy kocsit kéne bérelni, és ha leosztják, az akkor úgy olcsó. Ment a kombinálás rendesen. Ők voltak azok, akik annyiszor járkáltak ki és be a kinti és a tranzit várók között, hogy az ötödiknél felszólították őket, hogy többet nem engedik be, ha újra kimennek, tekintve, hogy a biztonsági átvizsgálás költségekkel jár. Az emberek szeretnek kombinálni. Egy részüket láttam este a gépen, a másik részüket nem. Remélem azért elértek időben Bécsbe, bár ahogy a neten néztem, aznap egész délután állt az autópálya oda-vissza a hó okozta balesetek miatt. Nohát ők tudták.
Szó, mi szó, háromszori etetés után estefelé végre elállt a hó, elindultak újra a hókotrók, és a türelmes kiskacsaként várakozó megmaradt, számon tartott népet végre újra beterelték a repülőgépbe. A végső bizonyosságot a méregdrága de-icing (a repülőgép hó- és jégtelenítése) elkezdése hozta meg, majd este fél 10-kor aztán végre felszálltunk és elindultunk Párizs felé az éjszakában.
Mivel is kezdjem.
Szóval, ha még valaki nem tudná, megérkeztem Bostonba szerencsésen, bár igaz, hogy pontosan egy nappal később, mint terveztem. Január 30-án hajnalban hajnal 5-kor a hatalmas hóesés ellenére rendben megérkezett a taxi, amit előző nap rendeltem, Mercedes kisbuszos vidám csóka, aki csevegős fajtából. Kidöcögtünk a reptérre, az időzítésünk is jó volt, éppen megúsztuk a kb 8 kocsival előttünk keresztbeforduló autó okozta dugót, majd bevonszoltam 3 nagy bőröndömet a reptérre. Check in, extra bőröndért fizet, mint a katonatiszt, biztonsági ellenőrzés, kipakol, öv-csizma levesz, átmegy, visszapakol, felöltözik, stb stb, semmi különös. Ekkor még úgy tűnt, rendben megy minden, repülők, ahogy kell, készülődnek. Be is szálltunk mi is szépen, mint ahogy a többi, reggeli első gépek utasai. Kicsit ugyan gyanús volt, hogy a szakadó hóban kb 100 méterre lehet csak ellátni, meg hogy a reptéri kis sárga-fekete kisautók szenvednek a 20 centis hóban, de hát gondoltam, a repülő nagy is, nehéz is, kis kereke is van, a nyomás tuti felolvasztja a havat, nem lesz itt semmi gond. Akkor kezdett csak furcsa lenni a dolog, amikor úgy 40 perc elteltével a személyzet elkezdett kávét és teát osztani, és a kapitány kedvesen tájékoztatott mindenkit (már aki megértette a kemény francia akcentussal beszélt angolját), hogy nem tudjuk mikor szállhatunk fel, de egyelőre nem bírják a havat a kifutópályáról letakarítani. Na onnantól kezdve mindenki a dózereknek drukkolt.
Hajnalban a váróból: itt még reményteljesnek látszott a helyzet.
Nem megy nekik
Lestük őket rendesen, már amennyire a behavazott, jégvirágos repcsiablakból lehetett. Mentek szerencsétlenek körbe és körbe, szinte csak a sárga villogókat lehetett látni a hóesésen keresztül, de mire körbeértek, addigra kezdhették is elölről, az utat újra és újra hóréteg fedte.
Így ültünk aztán még onnantól egy órácskát, majd végül az egész társaságot kiszállították. Vissza, ahonnan jöttünk. No nem csak a Párizsba menőt, hanem kiürítették az összes készülődő repülőt, és megkezdődött a várótermi felvonás.
Csendes a reptér
Szerencsére időben leállították a további utasok tranzitváróba terelését, ráadásul - gondolom anyagi okok miatt - az itthonról kiinduló Malév járatokat szinte azonnal törölték is, így bent a tömeg inkább kellemesen megfogyatkozott. Néhányaktól, akik időközben kimentek és bejöttek, hallani lehetett, hogy amíg mi idebent kényelmesen szellősen lézengünk, addig odakint a tömeg már szinte veri egymást. A repteret pedig időközben többször is bezárták, először 2, majd 3-5 órára, délig, majd délután 3-ig, 4-ig , 5-ig és hétig.
Gondolom a Ferihegyen honos (vagy hogy is mondják ezt, Krisz segíts:-) ) repülőket egyszerűbb volt törölni, mert így az utasokat (és a pilóta bácsit is) szépen haza lehetett küldeni, és nem kellett őket jól ellátott csecsemőként 3 óránként megetetni, mint ahogy tették ezt velünk, az Air France utasaival. Persze nem bántam. Mikor máskor eszik az ember reptéri 1600 Ft-os pizzaszeletet, 600 forintos vízzel leöblítve.
Szóval viszonylag jól tartottak, és ahogy kopott a tömeg és törölték sorra el a gépeket, a wifi is végre adott IP címet, ezért aztán unatkozni sem unatkoztam. A telefonomat mondjuk újra kellett tölteni - mind pénzileg mind akkumulátorilag:-) - de az ember örüljön, hogy vannak szerető rokonai és barátai. :-)
Úgy 11 óra tájban, amikor már tisztán kezdett látszani, hogy a fél kettes párizsi járatot már csak akkor érem el, ha valaki egyszerre találja fel a teleportáló gépet és az időutazást, úgyhogy én is szépen átfoglaltattam (nagy szívfájdalommal lemondva a sikeresen megszerzett ablak melletti helyemről) a jegyemet a szombati helyett a vasárnapi bostoni gépre, és elvegyültem a párizsi járat türelmesen ücsörgő utasai között.
Reptéri váróban nézelődni amúgy komolyan szórakoztató dolog. Egész kis tipizálási rendszert lehet létrehozni. Vannak például ugye a fontos üzleti utazók, egy laptoptáskával, könnyed eleganciával. Na őket nagyon sokáig nem lehet látni, mert elég hamar elnyeli valamelyik VIP váró a foteljeivel, újságaival és itókáival. Vannak az idősebb magyar kirándulók, akik élettapasztalataikból kiindulva hamar feltalálják magukat, és ahogy élelmesen ülőhelyet szereztek közvetlenül a beszálló kapunál, rögvest előkerül a Blikk, a Nemzeti Sport és a rántott húsos szendvics. Aztán ott van a csendesen és fegyelmezetten ülő és ülve alvó japán túrista csoport, akik csak akkor mozdítják meg kicsit a fejüket, amikor a vezetőjük intéz hozzájuk némi információt azon a fantasztikusan hangzó ér érthetetlen nyelvükön. A rutinos kisgyerekkel utazók, akik Buddha türelmével és bárgyú mosolyával olvasnak, mialatt a gyerekük fenekestül felforgatja a várót. Az amerikai nyugdíjas néni, aki azonnal összebarátkozik valakivel, akárkivel, és aztán végtelenségig traktálja az illetőt a rokonairól, kis magánbizniszéről vagy éppen az időjárásról vagy jó ég tudja miről szóló végtelen történeteivel. Aztán vannak a laptopjuk és fölhallgatójuk védelme mögé rejtőzők - köztük én is - és vannak a vihogó tinik, akik mindenféle rémtörténetekkel és pletykákkal szórakoztatják egymást, és a tőlük 6 méteres körzetben található utastársaikat.
No és igen, vannak az élelmes magyarok. Ó igen, az igazi magyarok.
Miközben a váróban ültem, és világossá vált bennem, hogy a mi gépünk - külföldi gép lévén - előbb vagy utóbb igenis vissza fog menni Párizsba, az volt a célom, hogy ha már megy, én mindenképpen rajta legyek. Főleg, hogy vasárnap reggel nincsen Párizsba járata az air France-nek. Onnantól, hogy az ember becsekkolt, s főként hogy a kapunál be is szállt a gépbe, onnantól részben a légitársaság felelősségi körébe is tartozik. Számon tartják. Ráadásul, mivel aznap addigra már vagy 3 párizsi gépet töröltek, lehetett tudni, hogy rengetegen bizonyosan alig várják, hogy megürüljön egy hely azon a gépen, ami még elképzelhető, hogy aznap elindul. Vártam tehát türelmesen.
Az igazi magyarok viszont elkezdenek okoskodni, és szervezkedni. Főleg fiatalok. Fiatal felnőtt utazók csoportja. Mindenki ismeri a típust, gondolom. Megindul a szervezkedés, valamelyikük hallotta, hogy valamelyik biznic utas áttetette a jegyét, Bécsbe, ő már el is indult, valaki viszi kocsival. Hogy akkor nekik is menni kéne, Bécsbe, és akkor Bécsből eljutva Párizsba még elérnek egy esti Amerikába tartó gépet. Hogy kocsit kéne bérelni, és ha leosztják, az akkor úgy olcsó. Ment a kombinálás rendesen. Ők voltak azok, akik annyiszor járkáltak ki és be a kinti és a tranzit várók között, hogy az ötödiknél felszólították őket, hogy többet nem engedik be, ha újra kimennek, tekintve, hogy a biztonsági átvizsgálás költségekkel jár. Az emberek szeretnek kombinálni. Egy részüket láttam este a gépen, a másik részüket nem. Remélem azért elértek időben Bécsbe, bár ahogy a neten néztem, aznap egész délután állt az autópálya oda-vissza a hó okozta balesetek miatt. Nohát ők tudták.
Szó, mi szó, háromszori etetés után estefelé végre elállt a hó, elindultak újra a hókotrók, és a türelmes kiskacsaként várakozó megmaradt, számon tartott népet végre újra beterelték a repülőgépbe. A végső bizonyosságot a méregdrága de-icing (a repülőgép hó- és jégtelenítése) elkezdése hozta meg, majd este fél 10-kor aztán végre felszálltunk és elindultunk Párizs felé az éjszakában.
