Megjött az ősz

A múlt heti gatyarohasztó hőség után a hétvégén megérkezett az igazi ősz, hűvös van, esik, fúj a szél. A hűvös annyira nem is probléma, az eső annál inkább: itt nálunk, ha esik, azt sosem függőlegesen teszi, nem tudom hogyan, de valahogy erre mifelénk mindig oldalról esik az eső. Ami nem jelent mást, mint hogy mindegy, van-e nálad esernyő vagy sem, bőrig fogsz ázni, a különbség csak annyi, hogy a hajad esetleg száraz marad. Csekély vigasz.

Viszont itt az évszaka ezzel együtt a sütőtöknek, a pitéknek és a jó tartalmas leveseknek is. A heti termésben is egyre több az őszi zöldség, így aztán hétvégenként mi is jó kis őszi ételeket sütünk-főzünk. Mint például tegnap is. Mint ahogy írtam a múltkor, Christian itt volt a héten, és mivel hétvégére is maradt, ezért szombaton a nap nagy részében dolgoztak a srácok, majd délután Jacob a doki tanácsának megfelelően (a térde miatt) biciklizni, én meg futni mentem (a közelgő tengerparti-esküvő miatt 8 kilométert róttam ki magamnak), este pedig Jacob régi, egyetemi cimborájával és a pasijával találkoztunk. Mind a ketten elég jó fejek, (mind a ketten matektanárok! :-) ), és nemrég költöztek Floridából Bostonba, megelégelve a sok nyugdíjast odalent, meg az ottani öreges mentalitást. Szóval ez volt szombaton, vasárnap pedig kirándulni mentünk, az innen egy kicsit északra levő Cape Annre (Anna-fok), Rockportba. Rockport egy csinos picike kis tengerparti város a félszigeten. Olyasmi, mint Szentendre otthon, (csak sokkal kisebb), a picinyke tengerparti városközpontja tele van csinos boltocskákkal, galériákkal, kézművesboltokkal, karamellázókkal. Sétáltunk, fényképeztünk, majd megebédeltünk: mi mást, mint New England clam chowdert, azaz Új Anglia kagylólevest, ami tejszínes-krémes sűrű leves apró kagylócskákkal és krumplival, nagyon finom. Tavasszal egyszer Jacob főzött is, nem is tudom, h feltettem-e a képeket róla.

Utána itthon pedig főztünk (Jacob főzött), előételnek paprikás-brokkolis frittattát (fogalmam-sincs-hogyan-írják), főételnek töltött tököt (acorn-squash - makk-tök :-), jól hangzik tudom, szerintem nincsen magyar neve még: http://en.wikipedia.org/wiki/Acorn_squash) és friss zöldsalátát, utána pedig sütőtükös pitét. Nagyon ízletes lett mind. Jacob főzött, közben pedig néztük a meccseket.
Errefelé a futballnak nagy keletje van. No nem a mi rendes focinknak, hanem az amerikai footballnak, amerikai focinak. Nem is csak keletje, hanem kultusza van, főleg délen, például Texas államban, ahol sokszor szinte az lehet az ember érzése, hogy minden, már a középiskolától kezdve, csak a foci körül forog. (Készült is róla egy sorozat, a Friday Night Lights, - Tiszta szívvel foci, egészen jó kis sorozat, ajánlom aki meg tudja szerezni/vagy ha otthon adják valahol  Tiszta szívvel foci). Ez országos szinten is le van osztva rendesen, hivatalosan pénteken csak középiskolai meccseket lehet adni a tévén, szombat az egyetemi foci napja, vasárnap és hétfőn pedig a profi meccseket lehet nézni - és ezek szerint is vannak a fontos meccsek. Azért szabályozták így, hogy még véletlenül se lehessen egymásnak konkurenciája. Szombaton tehát college football, vasárnap és hétfőn pedig a profi meccsek vannak. A profi foci évad nemrég kezdődött, összesen tizen- vagy huszonvalahány hétig tart, és előre le van osztva ki mikor játszik, minden héten egyet. Az egész utána pedig a Super Bowl-lal ér véget, ami az egész foci évad csúcspontja (http://hu.wikipedia.org/wiki/Super_Bowl). A legtöbb embernek van kedvenc csapata, és vasárnaponként szívesen öltöznek a csapatjuk színeibe. Csapatja az embereknek vagy családi tradíciók alapján van, vagy ha az nincs, akkor ha valahol sokáig lakik az ember, vagy ahova egyetmre jár, általában annak drukkol. Itt Bostonban (és a környéken) a New England Patriots az a csapat, akinek a legtöbben drukkolnak. Jacob - tradicionálisan - Cleveland Browns szurkoló, úgy mint ahogy apukája is. A Hesterman nagypapa Clevelandban lakik, apukája is ott nőtt fel, és bár ma már a családból egyedül a nagypapa lakik Ohioban, a család nagy része még ma is Browns szurkoló.
A focimeccsek általában párhuzamosan történnek, és sok bárban-kocsmában-étteremben-pubban általában vagy a helyi csapat meccsét, vagy valami érdekesebb meccset adnak. Nagy megörülés volt tehát, amikor is Jacob talált egy Browns-kocsmát a neten. Pár hete elhatároztuk, hogy megnézzük.
A "kocsma" egy ír pub a Longwood környéken, ami tőlünk kocsival kb. 10-15 percre van. Cleveland ebben az évben minden meccsét vasárnap délután egykor játssza. Mi is felöltöttük narancssárga és barna pólóinkat, és nagy reményekkel (legalábbis Jacob) érkeztünk a helyszínre, remélve, hogy a bárban a Cleveland meccs megy majd a tévén.  Én csak abban reménykedtem, hogy nem fognak különösen hülyének nézni minket a narancssárga cuccban, és remélhetőleg rajtunk kívül lesz pár lélek ebédidőben az alagsori kocsmában.
Az ajtón belépve fogadott minket a nagy meglepetés, a pub nemcsak hogy nem volt üres, de gyakorlatilag dugig volt vendégekkel, és szinte kivétel nélkül mindenki az ismerős narancssárga vagy a barna színű felsőbe volt öltözve. Nemcsak hogy mutatták a meccset, hanem a bárban minden tévén a Browns meccs ment.  Képzelhetitek a széles vigyort Jacob képén.Úgyhogy aztán mi is beleovadtunk a közönségbe, nagy nehezen találtunk ülőhelyet az egyik asztal el nem foglalt oldalához kéredzkedve, és nagy boldogan néztük végig a meccset. Igazán mókás módon a szünetben kiderült, hogy komoly kis bostoni cleveland brwons klub székhelye a kocsma, a klub vezetője mikrofonon át beszélt a lelkes vendégekhez a félidő szünetében, hirdetve a klubot, a harmadik negyed utáni sorsolást a tagok között, és éltetve a Browns csapatát. Vicces volt nagyon. Azt mondanom sem kell, hogy tagok lettünk, kaptunk szép narancssárga pólót is, feliratkoztunk az email listára. Persze panaszra nem lehet okom, a sör jó, a kajáik is finomak, mi más kell még egy jó vasárnap délutánhoz:-)
Nem lehet azonban minden vasárnap kocsmába menni, viszont mivel mindketten orrot-magasan-hordó kultúrsznobok vagyunk, ezért tévé előfizetésről, kábelről szó sem lehet nálunk. A széles, lapos LCD-nken tehát csak wii-zünk, filmeket nézünk a wiin keresztül a netflix-ről, vagy a laptopunkat rákötve a számítógépről. Foci viszont egyiken sincsen. Úgyhogy aztán múlt hétvégén beszereztünk egy digitális szobaantennát. (azt hiszem digitális, de ki tudja). Azóta van tévénk. Nem több, mint nagyjából 10 csatorna, semmi érdekes, de van, és ez annyit tesz, hogy nem kell elmenni itthonról, Jacob immár a kanapéról nézheti a focit. Vagy a konyhából, ha főz, általában ez utóbbi szokott lenni a felállás.
Apropó főzés. Ma valaki eszembe juttatta ( a facebookon) a székelykáposztát, úgyhogy délután óta azon spekulálok, melyik nap fogok azt főzni. Nyamm. Székelykáposzta. Milyen érdekes, hogy az ember fölnőtt korára hogy meg tud szeretni néhány olyan ételt, amit általánosban semmi pénzért meg nem evett volna. Főzni is fogok bizony a héten, remélem kapok hozzá jóféle savanyú káposztát.
További képek a picasan.  (  http://picasaweb.google.com/zita.domonkos/RockportMA# )

Jelentkezem:-)

Az elmúlt 2 hónapra ugyancsak a "vagy nem jelentkezik" rész volt érvényes a blogom címéből, így aztán most úgy gondoltam, összekapom egy kicsit magamat, és írok egy cseppet hogylétünkről, hogy a családom és barátaim Magyarországon maradt (sajnos általam kissé elhanyagolt) része is értesüljön az itteni dolgokról. A bejegyzés valószínűleg nem lesz túl irodalmi, igyekszem azonban annál informatívvá tenni. Na lássuk.
A nyár hihetetlenül gyorsan eltelt, de szerencsére (és Jacob folyamatos morgására) a jó idő még maradt egy kicsit. Itt persze szigorúan a hőmérsékletre kell gondolni, mert az eszméletlen magas páratartalmat jóindulattal sem lehet "jó idő"-nek nevezni. Igen, ragacsos, párás, fülledt idő van, ami itt, és Amerika közép-keleti részén egyáltalán nem ritka. Pedig a szél is fúj, de az sem segít. Ma például 26-27 fok van, és pára, nincs menekvés, az ember pillanatokon belül leizzad, ragad, akármit csinál. Ha meg egy kicsit hidegebb van, az sem sokkal jobb, akkor meg fázik ÉS izzad egyszerre, igazán remek kombináció. Az autó ablaka kívülről párásodik, a pocsolyák, fű, sár, nem száradnak, még szerencse, hogy legalább szárítógépünk, az van. Ezt leszámítva viszont panaszra nem lehet okom, nagyon nagyon napsütéses itt a klíma, olyan nincsen, hogy napokig, neadjisten hetekig szürke lenne az ég. Ha esik is reggel, sokszor délután már süt. És ha hűvös is van, akkor is nagyon sokszor ragyog a nap. Úgyhogy összességében azt hiszem, nem lehet panaszom az időjárásra. (Ráadásul idén marha meleg nyarunk volt, sokszor még éjjel se ment 25 fok alá a hőmérő higanyszála).
Az erkélyen érnek szépen a habanero paprikáim, a palántát annak idején a "világ legerősebb paprikája" címkével árulták, mit nekem csípős, rögtön meg is vettem. Két hete végre megérett az első paprika, szép sárga lett, le is szedtük. Egy-két napig csak nézegettem, majd jött a nagy elhatározás, vágjuk meg. Nagy óvatosan szeltem belőle egy picike szeletkét, azt aprócska kockákra vágtam, majd egyet óvatosan megnyaltam. Semmi. Megettem egy picike kockácskát, elrágcsáltam, majd csalódottan állapítottam meg, hogy kicsikét csípeget, de annyi az egész. Micsoda átverés gondoltam, vagy az is lehet, hogy nem érett meg teljesen? Néztem a paprikát, meg a vágást, micsoda izé ez, mérgesen megböktem a villával az erét, látom azt nem vágtam meg, majd megnyaltam a villát és ... és itt következett 15 percnyi szentségelés, levegőkapkodás, jajgatás, a lakásban található összes élelmiszer ellenméregként való tesztelése (hasztalanul). A kis piszok paprika millimolnyi csípős részecskéi nemcsak végigmarták a nyelvemet, hanem beásták magukat jó mélyre a szájpadlásomba is, öblögethettem én tejszínnel, rághattam kenyeret, ihattam vizet, falatokban falhattam a vajat, semmi nem segített. Nem túlzok, kb 5 percig levegőt alig kaptam, ahogy mondják, taknyom-nyálam összefolyt, 10 percig eszelősen róttam a köröket a konyhában változatos szitkokat sziszegve - Jacob legnagyobb derülésére. Körülbelül úgy 10-12 perc után enyhült egy kicsit a lángoló fájdalom a számban, de 15-20 percig tuti éreztem. Hihetetlen kis dög paprika. Enni nem ettünk többet belőle, a maradványok az erkélyen száradnak. Viszont kellene ötlet, hogy mit csináljak a növénykémen érésben lévő 5 másik paprikával. Lecsót talán nem kéne belőle főzni...
Van emellett szép piros csilipaprikám is, egy érett be abból, de van néhány növénykém, amin lassan növöget pár másik is, remélem még beérik mielőtt megjön az igazán rossz idő. Az már annyira nem volt durva, csak kicsit csípett, bele is kevertük a jóféle házi salsánkba. Paradicsomom is termett, eddig négy, de még van kettő a növényen, kiváncsi vagyok beérik-e még a tél előtt.

Múlt hétvégén Jacknek és Jannának segítettünk költözni, nemrég vettek egy lakást South Bostonban, a hétvégén vehették birtokba. Jól jött a Subarunk is, jó sok minden belefér, már tényleg kempingezni kellene mennünk vele: ha a hátsó üléseket lehajtjuk a csomagtartóban elférünk kényelmesen fekve. Durva. Nemigen használjuk ki a kocsi teljes kapacitását, eddig csak a kutya tesztelte a 4-évszakos "időjárástűrő" csomagtartó-gumiszőnyeget, a kedvenc hobbija továbbra is a hányás, ha vele együtt megyünk autózni valahova, ami 15 percnél messzebb van. De legalább már nem a hátsó ülésen utazik, ez jelentősen hozzájárul a kocsi tisztaságához. Ja igen, jön az ősz, a kutya ismételten agresszíven vedlik, az átlagos 5 nap helyett már 2 nap is elég ahhoz, hogy a 3x3 méteres szőnyegünket szép egyenletesen beborítsa kutyaszőrrel. Szerencsére a júniusban vásárolt új porszívó fantasztikusan működik.
Mi újdonság van még? Ja igen, a héten itt van Christian is a cégnél, így a srácok a szokásos 10-12 órás munkanap helyett kb 14 órákat dolgoznak, hiába no, ki kell használni, hogy nincsen több ezer kilométer és 6-7 óra időeltérés közöttük. Hétvégén viszont megyünk majd kirándulni, Rockportba, ha jól emlékszem a nevére, az egy tengerparti kis városka. Remélem jó idő lesz.
Hétvégenként főzni is szoktunk egyébként, pénteken jön mindig a zöldségcsomagunk, a bio-farmtól, aminek tagjai vagyunk és az év elején befizettünk az egész nyáron és ősszel hetente érkező friss, finom és szezonális zöldségadagunkra. Ami egyébként nem csak nagyon finom, vegyszermentes és full bio, hanem arra is jó, hogy különlegességeket is megkóstol az ember: mikor máskor ennék amúgy zsenge szójababot, céklalevelet, mindenféle leveles-zöldeket, édesköményt, aranycéklát vagy endíviát. Jó is lesz újra egy kis zöldséget enni, mert lassan már a könyökömön jön ki a hús: Jacob nemigen tud kis adagokat főzni, és vasárnap ír bárány-marha ragulevest főzött, körülbelül 20 emberre való adagot, még jut belőle holnapra is. Mondjuk én szerintem már nem fogok belőle enni és kész. Egye aki egy hadseregre főzött, én mindennap megettem a részemet, holnap már nem fogom. Viszont az almás pite, amit mellé sütött az valami fantasztikus lett, az sajnos ma reggel elfogyott, pedig azt enném még pár napig.
Mi van még? Már nem köhögök annyit és annyira, de ez a hörghurut féleség, amit összeszedtem elég makacs, nehezen bírok tőle megszabadulni. Pedig eszem derekasan az ACC-t (itt NAC-nek hívják, kapszula formátumban van és táplálékkiegészítőként áruljak), a vitaminokat meg néha még kamillateát is iszom. Na de majd elmúlik.
Más amúgy nincsen. Elkezdtünk mindketten a pár heti pihi után ismét edzeni, a novemberi tengerparti esküvő vészesen közeledik, úgyhogy én is tornázom-futok-jógázom becsületesen (kicsit még kelletlenül így az elején, de a kedv úgyis majd a gyakorlattal jön), Jacob pedig újra lejár a konditerembe (most biciklizni, mert a doki a térde miatt eltiltotta a kocogástól). A kutya is jó formában van, szerintem fogyott, Jacob szerint meg én mindig azt hiszem, hogy a kutya fogyott, szóval valószínűleg igazából nem fogyott. Na mindegy.
Hát ennyi mostanra, még csatolok gyorsan pár képet, aztán majd igyekszem írni még, ha lesz valami érdekes.
Képek itt:
http://picasaweb.google.hu/zita.domonkos/2010NehanyKepAhogyABlogbanIgertem#

egér III

Az egerünket szabadon engedtük. Pont.
Ennél többet csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó mondani. Kéremkapcsoljaki.

egér II

Nos hát újabb fejlemények vannak egér témában. 

Szóval, csütörtök óta egyre többször láttuk a kis dögöt a lakásban, ráadásul péntek este rájöttünk, hogy a kutya kajás zsákja alul ki van rágva. ezzel egyidőben keresgélem a neten, és találtam is pár ötletet humánus egérfogó megoldásra. Úgyhogy kiadtuk magunkan a parancsot, szombat reggel zárható vödör és humánus egércsapda vásárlás a home depot-ban. 

Így is lett, a kutya kaja átkerült egy nagy zárható dobozba, két új egércsapda pedig kikerült a lakásba. Az egeret viszont ez nemigen hatotta meg. Szombat délután többször is láttuk (icike-picike!), az egérfogó dobozokat mind sorra elkerülte, és nem tudtuk elcsípni egész nap. Egyszer Jacob bekerítette, ott ült a sarokban. Agyonüthetem? -kérdezte, mondom ha nagyon muszáj, meg ha így látod jónak, hát üssed. Nem, csak ne az én cipőmmel. Persze mondani sem kell, hogy nem volt szíve agyonütni, így aztán csak a nyomát üthettük bottal. Majd aztán este megint előkerült, és egy rövid hajszolás után, amikor beszaladt a kutya itatótálja alá Jacobnak sikerült egy vödröt ráborítania. Előástunk egy nagy plexi doboztetőt (mostanában nem gyűjtögetek mindenféléket, de ez volt itthon. Igenis, egy nagy lapos plexi doboztető mindig jól jöhet otthon), alácsúsztattuk, majd Jacob egy ügyes mozdulattal megfordította, és a kisegér máris a vödör fenekén találta magát. 

Egészen aprócska kicsi egérke volt, ráadásul ahogy az itató tállal együtt fordítottuk a vödörbe, kicsit vizes is lett, igazi kis ázott verébkén ugrált felfelé a vödör alján. Fogtuk, és elkutyagoltunk vele a parkba, majd a bokroknál szabadon engedtük. 

Már-már egészen megkönnyebbültünk volna, ha körülbelül 15 percre rá, hogy visszaérkeztünk az üres vödörrel, nem  láttunk volna egy másik, egy jóval nagyobb egeret beszaladni a radiátor alá. Úgyhogy felkészültünk a trükk megismétlésére, de úgy látszik az öreg egér rutinosabb, nem is tudtuk kiugrasztani a rejtekhelyéről úgy, mint a kicsit.

Másnap reggel viszont ott várt a kellemetlen meglepetés, Jacob találta meg az elpusztult (nagy) egeret az egyik egérfogóban. Szegény, szomorú véget ért, de hát ezért tettük ki az egérfogót. Úgy hogy aztán reménykedtünk, hogy hogy ezzel aztán vége a történetnek. 

Persze a történetnek természetesen nem volt ezzel vége. Vasárnap délután ismét megpillantottunk egy kis piszok dögöt szaladni, gyors volt, mint a villám, Jacob nem tudta elcsípni a vödörrel. Pár perccel később viszont egérvinnyogást hallottam a konyhából, majd megláttuk a kis dögöt a kutyakajás vödör mellett lapulni. Jacob vette észre, hogy a szerencsétlen kis hülyének az egyik hátsó lábát elcsípte a csapda. Mit tegyünk, mit tegyünk - morfondíroztunk, szerencsétlen kis dög, a legjobb az neki, ha agyoncsapjuk. ...

...

Az elhatározást nagy összenézés követte, majd összebólintottunk ... és már hoztam is a munkáskesztyűt a szekrényből. Aki ismer minket, sejtheti, a történet végét. Igen, a  kis dög az erkélyen lábadozik a vödörben, kapott mazsolát, diót, kutyakaját és vizet, némi kis rongyot, wc-papír gurigát és vattacsomókat, hogy ne fázzon,meg megküldtem egy kis pránával is a biztonság kedvéért. Eszméletlenül cuki a piszok, ez is olyan gyerek egér lehet, mint amit tegnap szabadon engedtünk. Szóval persze eszünkbe sem jutott igazán agyonütni,  Jacob kiszabadította a lábát a munkáskesztyűt viselve, és azóta eggyel több állatunk van. Még nem tudjuk, mi lesz majd a sorsa, én abban reménykedem, hogy mivel fiatal egér, ezért majd csak  valamennyire meggyógyul, Jacob szerint meg úgyis elpusztul szerencsétlen hamarosan. Addig meg várakozó állásponton vagyunk. 

Sajnos a reményeinkkel ellentétben még nincs ezzel vége a történetnek, ma este Jacob látott még egyet (remélhetőleg nem a tegnapi talált haza). Agyoncsapós csapdát nem engedtem többet kirakni, úgyhogy most abban bízunk, hogy majd csak belemászik az elkapós dobozba a piszok. Tessék drukkolni.

Flóra és fauna

No hát kérem szépen, Jerry az egerünk. És nem ám olyan egyszerű ketrecben tartott házikedvenc, hanem igazi szabad, vad, szürke jószág. Bár valójában rossz-szág, mert összekakál mindent és össze-vissza járkál a konyhában éjjelente. Ejnye.

Szóval az úgy volt, hogy egyik este éppen kómásan vonszoltam magamat ki a konyhába, villany fel, lépek a csaphoz, hogy megtöltsem a csapnál a bögrémet, erre hirtelen az edényszárító mögül kiugrik egy kis szürke szőrös izé, végigszalad a konyhapulton, majd egy ugrással a tűzhely mögött terem. Egér, sikítom, Jacob kocog ki a szobából, hogy mi bajom. Egér, - ismétlem meg - épp most ugrott be a tűzhely mögé.

Persze aztán hiába próbáltuk húzkodni a tűzhelyet, az egér már árkon bokron túl járt. Egérfogó kell - döntött aztán Jacob, és hiába győzködtem - mégpedig hogy kölcsönözzünk inkább macskát valahonnan - kitartóan érvelt az ötlete mellett. Szerencsére aztán önként jelentkezett, hogy mint a férfi a házban akkor magára vállalja az egérfogás minden felelősségét (az eltakarítással együtt), így beleegyezésemmel másnap meg is vettük az egérfogókat.

Este aztán jóféle parmezán sajtkocka került a felhúzott csapdába. Aludni mentünk,én titkon drukkoltam az egereknek, hogy aznap nehogy véletlenül a konyhánkban járjanak, Jacob pedig lélekben felkészült a másnap reggeli egértetem eltakarításra.

Legnagyobb meglepetésünkre az egérfogó a következő reggel teljesen üres volt, minden értelemben. A sajtnak nyoma veszett, a csapda pedig ugyanúgy felhúzva, mint előző este. Biztosan túl jól tart a csapda, na majd holnap akkor lazábbra tesszük valahogy. Újabb sajt, újabb éjszaka. Másnap reggel a csapda megint üres volt. Harmadnap mással próbálkoztunk. Mogyoróvaj, mondja Jacob, az tuti beválik, azt nem tudja olyan gyorsan lecsippenteni. Kipróbáltuk. Három napon keresztül. Az egér vagy nem járt felénk akkor, vagy csak nem szereti a mogyoróvajat. És hiába tértünk vissza a sajthoz, úgy látszik a füstölt mozzarellát sem szereti. Abban sajnos nem reménykedem, hogy csak egyszerűen nem járt errefelé, mert akkor vajon ki hagyta az egérkakit a földön? 

Szóval próbálkozunk. De az egérfogónak azóta sem sikerült egeret megcsípnie. Csak a Jacob ujját. Egyszer. 

Legalább ilyen gazdag a növényvilágunk is. Szerencsére az erkélyen a növények (egy kivételével) túlélték a magyarországi nyaralásunkat, és szépen fejlődnek. Holnap vagy ma le is fogom tudni aratni a 2 szem paradicsomunkat, ami termett. A paprikám sajnos ledobálta a virágait, de ahogy néztem ma reggel, megint jönnek újak, talán van remény, hogy még  lesz paprikánk az idén. Nagyon bízom benne, annak ellenére, hogy minden sokkal lassabban érik meg nő, mint amit várnék. Na majd meglátjuk. 

Jerry

Lám, lám, csak sikerült kihúzni 2 hónapot anélkül, hogy írtam volna. Ejnye. De most itt vagyok, és újult erővel jelentkezem. Nem írtam eddig, mert igazából semmi érdekes nem történt, illetve persze azért történt, de nem tartottam arra érdemesnek, hogy írjak róla. Vagy egyszerűen csak lusta voltam. Valamelyik a kettő közül. Tessék választani, kinek melyik tetszik.
Az elmúlt 2 hónapban jártunk sokfelé, például 2 hetet otthon is voltam, szerencsére sok mindenkivel sikerült találkozni, és sikerült a kineziológia tanfolyamot is elvégezni, amit annyira szerettem volna. Aztán alig értem haza, már szedhettem össze is a kutyát (aki fenemód eltanulta Eliot barátjától az ugatást, kellett nekünk tacskónál nyaraltatnunk), majd rá két napra hazajött Jacob is és még aznap este (=éjjel) (=hajnalban, mert késett a gépük) megérkezett Molly és Arturo is a hosszú hétvégére.
Az érkezésükkel egy időben beállt a hőség is Bostonban, a múlt héten rekordhőmérsékleteket mértek, folyamatosan tűz a nap, és egy pár napja visszatért az itt tipikus ragacsos, párás idő is. Ehj. Engem persze ez annyira nem zavar, viszont Jacob kitartóan morog reggeltől estig, úgyhogy aztán múlt hét végén elfogyott a türelem, és így aztán Jacob (és üdvözült arccal) elment légkondicionálót venni. Azóta jó idő van itthon. És hogy miért Jerry a bejegyzés címe? A következő bejegyzésben majd megírom.

'boil-water' order: 'forrald fel a vizet' -rendelet

Kettészakadt egy fővezeték. 2 millió ember kényszerül vízforralásra.

Ilyesmit az ember általában csak a hírekben olvas, aztán vállat rándít, esetleg hümmög, majd napirendre tér felette. Kivéve, ha a éppen az érintett települések között találja a saját városának a nevét. Ekkor ugyanis egész més színben tűnnek fel az események.

Hét igen, kellemetlen, elég kellemetlen. Tőlünk nem messze, kb. 2 kilométerre kettétörött egy főági vízvezeték, millió gallonnyi víz ömlött a Charles folyóba, és hogy a vízmennyiség pótlásáról mihamarabb gondoskodjanak, és mivel a tartalék forrás/útvonal természetesen éppen karbantartás alatt van, a hatóságoknak  be kellett vetni az egyéb vízforrásokat: külszíni víztározókat, tavakat. Víz tehát van, csak éppen nem alkalmas közvetlen fogyasztásra. Minden érintett területen bevezették a vízforralási rendeletet. 

Forralni kell tehát a vizet legalább egy percig, mielőtt megisszuk, vagy fogat mosnánk vele, vagy akár a kutyának adnánk inni. Forralok tehát én is, a hűtőben hűl a tegnap este átforralt adag, egy fazék áll a fürdőben, egy másik fazék a tűzhelyen csücsül, a kancsó is tele hűlő vízzel (már amennyire egyszerű lehűlnie a 30 fokos lakásban). Szóval forralunk. Elég macerás. Boltba azóta viszont még nem mentünk, vizet nem vettünk, úgyhogy marad a forralt lehűtött víz, és a kutyának is átforralt vizet löttyintek a tálkájába, miközben azon révedezek, mennyire abszurd, hogy a piszoknak is ilyen vizet kell adni, amikor pontosan tudom, hogy minden koszt lenyal az utcán, és a kedvenc hobbija, hogy minden kakát megeszik séta közben, amikor éppen nem nézek oda. Nem baj, forralunk.
Képzeld el, hogy éppen forralt liba-kaka lebeg a hasadban, mondom Jacobnak, aki nincs elhűlve a gondolattól, és már bánja, hogy beszélgetésbe bonyolódott velem arról, hogy a tőlünk egy sarokra lévő víztározóból (ami körül kocogni szoktunk, és ahol Theodore kedvére ugathatja a vadlibákat) is származhat a víz, ami a csapból jön. Először is, leszűrjük a vízszűrőn, majd utána felforralod, szó sincs kakáról, morogja, én meg csak vihogok. Mit nekem libakaka.

Persze iszunk inkább mást, ha lehet. Például egy ilyen forró vasárnap délután, mint a  mai volt, sört. Kellemes, hűtő-hőmérsékletű, helyi főzésű söröcskét. Finom. És most már tényleg elkezdem végre valamikor a sörös blogomat is.

hétköznap

Írok már, mert nagyon régen nem jelentkeztem. 

Az előbb leírtam, hogy nem történik semmi említésre méltó, de aztán rögtön jöttek a kivételek, hogy azon kívül, hogy ez, meg az, meg amaz, úgyhogy gyorsan ki is töröltem. Azért mégiscsak valamivel eltöltjük az időnket errefelé. 

Jacob leginkább azzal, hogy éjjel-nappal dolgozik. Na jó, nem éjjel-nappal, de legalábbis nagyon sokat. Reggel általában 6 körül kel, vagy elmegy futni/edzeni vagy kutyát sétáltatni, (ilyenkor szoktak is nekem reggelit hozni) vagy ha nem, akkor ha itthonról dolgozik, akkor reggel 7-kor már a gépe előtt ül. Nekem kb. 7-7.30 között sikerül magam valahogy kivakarni az ágyból, mentségemre szolgáljon, hogy ellentétben Jacobbal én nem vagyok pacsirta típus, délelőtt 9-10-ig csak úgy hozzávetőlegesen vagyok ébren. Aztán van, hogy én sétáltatom a kutyát reggel, ha Jacobnak pl. telefonkonferenciája van, vagy van, hogy elviszem kocsival a kórházba (ahol a labor van, ahol dolgozik), ha éppen rossz idő van és esik, vagy csak úgy. Mivel 8ra kell oda mennie, ezért kocsival általában gyorsabb, parkolni viszont szinte lehetetlenség arrafelé, így egyszerűbb. Meg nincs is messze. Szóval, így telnek a napjaink, a kutya napközben tehát az én gondomra van bízva, séta, játék, kaja, ilyesmik. 

Megérkezett a legutolsó hiányzó bútordarabunk is, mégpedig a kanapé, amit hetekkel-hónapokkal előbb megrendeltünk. Nagyon szép, fekete, ráadásul igazán jópofa módon Bauhaus a márkája, majd teszek fel képet róla a picasára.  És nagyon jól mutat a színes szőnyeggel, aminek idő közben kiderült, a normális szőnyeg szolgáltatásokon kívül sok egyéb más funkciója is van. 

Nemcsak járni, ülni, heverészni lehet rajta, hanem kimondottan alkalmas tornaszőnyegnek - a kutya számára. Naponta legalább háromszor hason végigkúszik rajta hosszan elnyújtózva, körbeforog, hempereg. Szerintem meg van róla győződve, hogy kifejezetten neki vettük ezt az óriási kutyaágyat, és rendszeresen dolgozik rajta, hogy minden egyes kockát szép egyenletesen beterítsen fehér kutyaszőrrel. Ez általában egy hét alatt sikerül is neki. Azóta a porszívó a legjobb barátom. 

De nem csak a szőnyeget imádja a piszok, hanem bizony az új kanapét is. Csak az a probléma, hogy nem csak távolról. És nem csak úgy véletlenül megy fel a kis dög szundítani, mert nem tudja, hogy nem szabad, hanem szándékosan, egészen pontosan tudatában annak, hogy tilosban jár. 

Amikor először felugrott, leszidtuk, így nem is ment fel többet. Amíg otthon voltunk. Majd egyszer csak jövök haza, kutya ahogy szokott, az ajtóban vár. Az tűnt fel, hogy a kanapé tiszta kutya szőr volt, odanyúlok, még meleg. Na, hát kapott is rögtön egy alapos szidást. Meg is lett az eredménye. Legközelebb nem jött elém az ajtóba:-) 

Jövök haza, kutya hasal a szőnyegen ártatlanul. Lépek a kanapéhoz, meleg, leszidom. Elsunnyog. 

Ekkor már azt hittem, hogy megtanulta, hogy úgyis rájövök, hogy ott aludt. Kicsit aggódtam, hogy talán nem érti meg, hogy mi az amit nem szabad csinálnia, de a legutóbbi alkalommal rá kellett jönnöm, hogy a piszok pontosan tudja, hogy mit szabad és mit nem, és szánt szándékkal szegi meg a szabályokat. 

Következő alkalommal jövök haza, kutya nem jön elém (nem meglepő, mostanában nem szokott, lehet házisárkány vagyok?), megyek beljebb, látom, a kutya szépen az ágyában fekszik a hálószobában, ahol szokott általában, ha itthon vagyunk. Már majdnem meg is dicsértem, amikor bevillant, hogy egy gyors kanapé ellenőrzést megejtek. Odanyúlok, döbbenek: meleg. A kis mocsok, ott aludt fent, amikor hallotta, hogy jövök, nemcsak hogy leugrott, hanem gyorsan átszaladt a másik szobába, azt tettetve, hogy egész végig ott feküdt. Csak az a baj, hogy nehéz ilyenkor megállni a röhögést. 

De kitaláltam a tutit, rajta fogjuk kapni. Már kiterveltem az egészet. Kimegyünk a lakásból, Jacob az ajtóban marad, én lemegyek a lépcsőn, hogy a kutya hallja, hogy elmentünk. Én lenn várok, míg Jacob meg néma csöndben az ajtó előtt. Majd egy pár perc múlva hirtelen beront a lakásba, hogy ne legyen ideje a kutyának elrejtőzni, és majd jól tetten éri. Legalábbis tervben. Remélem beválik, majd beszámolok róla. 

Ma egyébként megint elég hideg van, hihetetlen, mennyire változékony tud lenni itt az idő. Egyik nap 20 fok van, másnap 3, ha szakad az eső, az nem zárja ki, hogy egy óra múlva ne ragyogjon a nap. De a környék nagyon szép most, már majdnem minden zöld és csupa rózsaszín vagy fehér virág. 

Hétvégén meg kirándulni voltunk. Illetve önkénteskedni. Jacobbal tagok vagyunk a Massachusettsi Audubon társaságnak, ez egy természetvédelmi non-profit egyesület. Parkokat, természetvédelmi központokat tartanak fent, főleg madarakkal, de egyéb élőlényekkel is foglalkoznak. Egy pár hete voltunk az egyik kis parkban, nagyon jópofa, tóraösvények, hód-tavacskák, erdők vannak benne. Most hétvégén pedig lehetett jelentkezni egy kis önkéntes munkára délelőtt. Fel is iratkoztunk, így a szombat délelőttünket másik kb. 40 emberrel együtt lenyesett faágak összegyűjtésével és a gyűjtőhelyre vonszolásával töltöttük ebben a parkban. Jópofa volt, nem volt nehéz, szép idő is volt, élveztük a szabadban munkálkodást. A liget egyébként nagyon szép, kicsit korábban érkeztünk és jártunk egyet, láttam igazi vadpulykát, amiből elég sok van errefelé (otthon nem honos), meg láttam csíkosmókust is (nagyon édes, ő sem lakik Európában). (Viszont megtudtam, hogy az amerikaiaknak meg nincs sünijük, érdekes. Csak sül van, meg mosómedve. Olyat vadon még nem láttam itt, pedig állítólag van sok.)

Névnapomra Jacob sütött nekem nagyon finom rebarbara-eper pitét, még van belőle, bár nem sok. És kaptam egy szép csokor rózsát is, amit váza híján egy sörös demizsonban helyeztem el. Szerintem jól néz ki.

Más igazán nem történt mostanában, bár tudom tartozom még a Japán, a Florida meg a Kalifornia beszámolóval. Jól vagyunk, igyekszünk egészségesen élni, például sokat főzök, főleg sok zöldséget. így nem csak azt tudjuk pontosan, hogy mit eszünk, hanem talán egészségesebb is. Tegnap sütőtök-spenót volt kecskesajttal összerakva, holnap csirkemell lesz édesburgonyával, ma estére brokkolis-sonkás quiche ("kis") van tervben.

No, hát ennyi van velünk, a kutya-rajtaütésről meg majd beszámolok!

Tessék képeket nézegetni

http://picasaweb.google.com/zita.domonkos/Florida#

Jelentkezem...

...mint Hermione minden egyes varázsló-órán. (oké, oké, tényleg, színvonaltalan volt na, tudom, tudo-o-om, kihúztam) Ja, igen, Harry Pottert olvasok már egy hete, már csak a 7-dik könyv van hátra, de gondolkodom, hogy félreteszem az egészet és elkezdem olvasni elölről az egészet, mielőtt a 7-esbe belefognék. 

Node. nem erről akarok valójában írni, sőt arról sem, hogy szerintem a kutya azt gondolja rólunk, gondolatolvasóak vagyunk. De miért is ne gondolná, hiszen mindent mindig megkap rendjén. Megéhezik, akkor pont eljön a reggeli meg a vacsora ideje, szomjas, lám, teli az itatója. Csak ilyenkor nehéz ez, amikor csak ül a székem mellett, és egyre csak bámul, folyamatosan. Az ember úgy odaszólna neki, hogy arany húsom, mondjad már meg, mi kellene, de hiába, mert akkor is csak ül és néz. Néz. És néz. Ilyenkor az ember vagy megpróbál úgy tenni, mintha nem venné észre (ez szinte lehetetlen), vagy végigpróbálja a szokásos szekvenciát: játékrongy? süni? víz? vakarjam meg a hasad? Ha egyik sem segít, jöhet a kaja, vagy legalábbis a rágócsont. Elképzelem, milyen frusztráló lehet mindezt egy gyerekkel végigjátszani, ráadásul mindezt iszonyatos ricsaj közepette. A kutya legalább csendben van.

Na de nem is erről akarok ám írni, hanem arról, hogy voltunk Kaliforniában, nagyon klassz volt, jól éreztük magunkat, az idő is igen kiváló volt, majd még írok róla bővebben, meg teszek fel képeket a picasára. Igazán jól csinálom ám egyébként, rájöttem, nagyon trükkös vagyok, ha valaki utazási beszámolót kér tőlem, azzal rázom le, hogy majd szépen úgyis mindent meg fogok írni, meg képeket fogok feltölteni, majd azt elolvassátok meg megnézitek. Aztán tessék, még Japánról sem írtam meg az igazi beszámolót, sőt, lehet, hogy már el is felejtettem az egészet, hogy hogy volt, s mint volt.

De tényleg tényleg fogok már írni egyszer végre valahára, remélem legkésőbb a hétvégén legalább elkezdem. De nem most, mert most be kell tenni a tököt sülni a sütőbe, a szárítógép mindjárt végez, és a kutya hasát is meg kell vakarni. 

Mindig van valami, ejj, mindig. 

Kaliforniába mentünk, majd jövünk.

Peaks Island

Maine állam egy (USÁ-hoz képest) kicsike állam (kb. 86500 km2 - vö. Magyarország: kb.93000 km2)az ország északkeleti részén. Maga az állam már Kanadával határos, viszont csak 1,2 millióan lakják. Peaks Island pedig egy kicsinyke kis sziget a Casco-öbölben, egészen közel Portlandhoz, ami pedig Maine állam legnagyobb városa a maga 64 ezer lakosával. Nem is lenne különösebben érdekes hely, bár tény, hogy nagyon kis csinos, ha nem laknának ott Jacob kollégájának/főnökének, Jack-nek a szülei, és ha Jack nem invitálta volna el a kis csapatát egy kétnapos céges elvonulásra (amíg a szülei nyaralni vannak).

Északnak* vettük az irányt tehát, Jacob szakállt növesztett (már ha a 4 napos borostát szakállnak lehet nevezni) és flanel inget húzott, én bepakoltam egy jó adagnyi meleg ruhát és elindultunk, hogy a kutyát lerakjuk, Ky-t (ejtsd: "Káj") és Jannát összeszedjük, majd egy órányi vezetés után megérkezzünk Portlandbe a kikötőbe. (Sajnos Jack  - aki egyébként egy kicsivel később jött utánunk a szigetre egy megbeszélése miatt - allergiás a kutyaszőrre, így Theo és Eliot kénytelen volt otthon maradni.)Amerikában egyébként kiváló az úthálózat, 3-4, de legalább 2 sávos autóutak szelik keresztbe-kasul az országot, és elég mókás belegondolni, hogy simán lehet olyan útvonalat tervezni az országon belül, ahol az itinerben ilyen pontok is vannak, hogy például "fordulj rá az XY főútra, majd haladj 2300 kilométert". Maine-be is ilyen széles út vezet, és a tájból egyébként annyira sokat nem látni, így Jacob legnagyobb reménykedése ellenére sem láttunk jávorszarvast, ami pedig ebben az államban már megtalálható (de főleg Kanadában van belőle sok).

A komp egyébként nagyon vicces (na jó, nem annyira. végül is csak egy komp), körülbelül óránként jár, van amikor csak utasokat, van mikor kocsikat is visz, és teljesen a helyi életformához van igazítva, van például munkábajáró bérlet is, meg kimondottan bevásárlószatyrokra tervezett kiskocsika is. Érdekes lehet egyébként sziget-szemléletben élni a mindennapokat, mint ahogy a Peaks Island-i helyi bolt szlogenje is mutatja: "ha nálunk nem kapni, akkor nincs rá szükséged". Ennyi.

*Apropó észak. Nos Boston északnak számít Amerikában, és Maine pedig még inkább, főként éghajlatilag. Elég ha megnézzük a leghidegebb és a legmelegebb hónapok, azaz január és július átlag adatait (°C). Budapesten januárban az átlagok -4 (min) és +1 (max) körül vannak, Bostonban -7 (min) és -2 (max), míg Portlandben ez -9 (min) és -1 (max)körül alakul. Egyértelmű, hol van hidegebb. Azt viszont vajon tetszik-e tudni, hogy szélességi fokok tekintetében hogyan áll a dolog? Bizony, bizony, bármilyen hihetetlen, Boston nagyjából Szófiával van egy magasságban, a rideg-hideg Maine-beli Portland (É.sz. 43°40') pedig csak egy kevéskével van északabbra Marseille-nél (43°18'). Budapest ehhez képest a maga 47°26'-ével maga az északi sark. No szerencsére nem. Hiszen a Golf-áramlat gondoskodik arról, hogy kellemes legyen a klíma a jó öreg kontinensünkön. (Persze csak ameddig tart. Eggyel több okunk van nekünk európaiaknak tehát, hogy foggal körömmel védjük a klímát és a környezetet, mert ha egyszer a globális változások miatt a Golf-áramlat felborul... hát vehetjük a bundabugyit)

 

Jack szüleinek a háza egyébként igazán pazar, hatalmas és felszerelt, teljes panoráma-ablakos kilátás a tengerre (ami kb 30 méterre van), a szintek játékosan eltolva egymástól, hatalmas konyha, előtér, garázs, fürdők, vendégszobák, ami kell. És az elengedhetetlen tenger témájú díszítés természetesen: homárok, világítótornyok és halacskák. Nagyon tetszett nekem a ház, csak azért eléggé a világ végén van. Ky-jal megegyeztünk, hogy ez a nagy magány elég megihlető, nekem írni, neki festeni támadt volna kedve, nem is csoda, hogy főként művészek, írok (és nyugdíjasok) lakják a szigetet. Ráadásul ebben az évszakban nem a legkellemesebb az idő sem, hideg csípős szél fújja a sétálni induló ember arcába a sós tengerpárát. (Ugye hogy megjön az európai ember kedve, hogy odafigyeljen például, hogy otthon spóroljon az árammal, vagy gyalog menjen kocsi helyett?) A hideg miatt mi is inkább bent töltöttük a két napot, aminek az egyik fénypontja a szerda esti vacsora volt.

Bevallom, én még sohasem ettem előtte homárt. Nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy néhány elborult revizionista tengerről álmodik, valódi szárazföldi nép a magyar. Gyakran viccelődünk rajta Jacobbal, hogy az amúgy csodás gazdag magyar nyelv mennyire szegényes, ha a tengeri herkentyűk neveiről van szó. Nekünk például a crab, a shrimp, a lobster, a krill  az mind csak rák, a scallop, a mussel,  a clam az pedig mind kagyló. Ennek ellenére az évek előrehaladtával egyre inkább megszerettem én is a tengeri finomságokat (egy japán kirándulás után meg meg is edződik az ember), ezért lelkesen néztem a vacsorai kalandok elébe.

Homár vacsoránál már a terítés is eltér a megszokottól (látszik is a fenti képen). Kap ugyanis az ember egy diótörő-szerű eszközt - ezzel kell a rákpáncélt feltörni -, és egy hosszú, vékony karmos "piszka-villát", amivel pedig a rákhusit lehet kipiszkálni. Érdemes a profik által ajánlott lépéssorozatot betartani, hogy a lehető legtöbb finomságot nyerjük ki a rákocskából. Először tehát lecsavargatjuk a kicsi lábait, majd a fő ízületnél széttörve ki lehet piszkálni belőle a (kb. 5 mm vastag) husikát. Majd a 2 mellső lábát is lecsavarintjuk, és a diótörővel megkezdhetjük a küzdelmet a homár legfinomabb részéért, a rákollókban található husiért. (ez, ha éppen egy igen kemény páncélú egyedet fogtunk ki, bizony küzdelmes menet is lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rákollókon van pár éles kemény kiszögellés). Utána lecibáljuk a fejrészt, a derekával együtt letörve, azt eldobjuk, vizet kilötyögtetjük belőle, ha kell. Ezek után csavaró mozdulatokkal le a farokuszonyokat, husikát kicsipegetjük, majd - és itt jön a profi trükk - a farkától kezdve a husit ezek után a fej irányába kitoljuk. Megszabadulunk a fő értől, az esetleges zöld, májszerű részeket le is öblíthetjük (de ez is ehető, a japánok élvezettel fogyasztják), és máris falhatjuk a küzdelmesen megszerzett, de viszonylag nagyobb darab rákhúst.
Ez a procedúra eltart egy jói ideig, de meglepően jól lakik tőle az ember. Viszont macerás. És abban is biztos vagyok, hogy nekem sosem lenne szívem a kis élő dögöket a forró fazékba betenni. Otthon tehát nem fogunk ilyet csinálni, az már biztos. Egy élménynek azért mindenképpen jó volt.

New England style clam chowdert - azaz Krémes kagylólevest Új-Anglia módra - ellenben szinte biztos, hogy főzni fogunk. Nemcsak azért, mert az itt helyi ételnek számít, hanem azért is, mert rettenetesen finom. Remélem az otthoni is legalább olyan finomra sikeredik majd, mint amit ettem Peaks Islandról hazafelé tartva a körülbelül félúton található Portsmouth városka helyi sörfőzde étterem-sörözőjében. Sétáltunk egyet a napsütéses városban, megebédeltünk, és még egy kisebb demizsonnyi házi sör is jutott útravalónak.

Maine tehát jópofa, jávorszarvast nézni mégis csak inkább majd Kanadába megyünk. Portsmouth pedig csak egy fél óra, tehát akármikor visszamehetünk. Aki pedig a képekre kíváncsi, nyugodtan lesse meg őket (van homárról is, levesről is) a Picasa webalbumomban.

Azt elfelejtettem...

Hogy van nekem egy igen okos unlimited internet eleressel rendelkezo mobilom:-), ugyhogy megis csak online leszek olykor-olykor:-)

Floridába mentünk :-)

Floridába mentünk, mindenkit csókoltatunk, majd jövünk.

Jacob aszonta anyukájánál nincsen otthon wireless, én meg erre aszontam, hogy akkor nem viszem a gépem. 

Legközelebb kedden leszek tehát internet közelben*, majd akkor jelentkezem, remélhetőleg egy kicsit barnábban**, és már a kutya is itthon lesz***.

Addig is jó hétvégét mindenkinek!!!

*  ha valakinek nagyon kellek, küldjön sms-t ide: 1 217 303 4558, ezt megkapom addig is

** csak 2 napot leszünk, sok színre nem számítok, és különben sincs ott sem melegebb 20 foknál

***Dórcika meg Eliot barátjánál tölti a hétvégét, akinek lehet nem is így írják a nevét

Japán - 2. rész

Érdekes dolog ez az arcmaszk viselés. Ahogy az ember Kelet-Ázsia felé közeledik (ahogy hallottam), egyre inkább nagyobb és nagyobb az aránya az arcmaszkot viselő embereknek. Innen lehet például már messziről látni, hogy mely gépek mennek Japánba (Koreába, Taiwanra, Hong-Kongba stb stb.). Az influenza miatt? H1N1? Vagy a szmog? Esetleg csak a potenciális szagok elkerülése érdekében? Ki tudja, miért hordják, de hordják, az utcán, a metrón, a plázákban, hordja a vámos, a bolti eladó, a postás és a taxisok is. A legelső időkben nagyon zavaró, de aztán amikor az ember megszokja, már fel sem tűnik. Arcmaszk egyébként minden boltban, drogériában, éjjelnappaliban kapható, mint nálunk a rágó vagy a zsepi. Aki akarja, kipróbálhatja.
Én bizony nem tartok a vírusoktól, főként pedig mindennél jobban szeretek szabadon levegőt venni, arcmaszk így szóba sem jöhetett nálam, de a repülőn az utasok fele biztosan viselte. Van, aki abban aludt. Így meg sem lepődtem, amikor a reptérre megérkezve arcmaszkos dolgozók terelgették a népet az arcmaszkos határőrökhöz, majd a bőröndöket összeszedve (igen, megint letörték a fülét, amit megszereltem a múltkor) az arcmaszkos vámosok után ki-, vagyis bejutottunk végre hivatalosan Japánba.
Itt ért a meglepetés, mégpedik Mr Kuwashima Úr személyében, aki Jacob kvázi japán kollégája. Egy kb. vállamig érő, 80-as éveiben járó, de 60-nak sem kinéző bácsit tessék elképzelni, aki egy 40 éves dinamizmusával ragadta meg rögtön a bőröndömet a bemutatkozás és az üdvözlés után, majd a parkolóházba álló csillogófekete Lexusához terelt minket, és elindultunk Tokió felé. Nem számítottunk rá, hogy valaki is várni fog minket, és bár egy egész napos út után fárasztó az udvariaskodás és az üzleti hangnemű csevej, azért eléggé jól esett, hogy viszonylag gyorsan és egyszerűen a hotelhez értünk. Rendes tőle, hogy kijött értünk, bár ne felejtsük el, hogy az öreg egy igazi rabszolgahajcsár, ha munkáról van szó. Jacobnak ez alkalommal sem volt nyaralás a Japán tartózkodása - de erről majd később.
Szombat hajnalban indultunk, vasárnap este érkeztünk,  a sok repülő-élelem után úgy döntöttünk, igazán megérdemlünk valami rendes vacsorát. Egy közeli sushi étteremben megtömtük a hasunkat, és - legalábbis részemről - nagy várakozással és egy nagy alvással indultunk neki a hétnek.

Picasa képek

Felkerült az első adag, az összefoglaló. http://picasaweb.google.hu/zita.domonkos/JapanRovidOsszefoglaloJapanHighlights# mindenkinek szívből ajánlom.

Elborultabb érdeklődőknek hamarosan egy sokkal (értsd: sokkal-sokkal) több képet tartalmazó albumot is felteszek hamarosan (értsd: egyszer biztosan)

na még egyszer akkor a link

Japán - 1. rész

Becuccoltunk és elhelyezkedtünk kényelmesen* a repülőn, és felkészültünk lelkileg a 14 órás repülésre**. Igen, ez már egy másik repülőút.

*már amennyire kényelmesen egy repülőn el lehet helyezkedni
**már amennyire egy 14 órás repülésre fel lehet lelkileg készülni

A világért sem akarok panaszkodni, de 14 óra hosszú idő. Sokkal hosszabb, mint gondoljuk. Nem, nem, még annál is hosszabb. Amikor az ember már megnézte a negyedik 2-órás filmet, megetették, megitatták, pisilt, óránként egyszer felhúzta az ablakocskán az árnyékolót, hogy kipillantson és megállapítsa, hogy még mindig vakítóan tűz a nap, járkált, olvasott, megunta az életét is...akkor is marad még hátra kb. úgy négy óra. A szeme majd kiesik a szárazságtól és vörös, mint a húsvéti nyúlé. A legjobb ilyenkor aludni. Mármint annak, aki tud ülve.

Sajnos, én nem tartozom ez utóbbi táborba. Az USA-Japán utat természetesen azért túl lehet élni, de mindig kellemetlen kifacsart citromként érkezni egy vadidegen országba, még akkor is, ha az olyan (számunkra) egzotikus hely, mint Japán. Ami ráadásul nagyon takaros is.

Japán első megpillantásra sokkal inkább hasonlított egy terepasztalra, mint bármelyik más ország, ahova eddig a levegőből érkeztem. Kicsi csinos erőcskék, kicsi csinos mezőcskék, sárga dombocskák, minden nem erdővel borított terület takarosan felkockázva, és rengeteg golfpálya. Számomra meglepő módon nem csak a golf, hanem a baseball is igencsak népszerű játék erre felé, vicces, mert ahányan megtudták, hogy Bostonból jöttünk rögtön felemlegették annak a japán játékosnak a nevét, aki itt játszik. Hogy hol, nem tudom, meg kellene kérdeznem Jacobot, ő kívülről tudja az ilyesmit. (Főleg a focit, az amerikait. Meg a baseballt. És a kosárlabdát is nagyjából.)
Szóval így érkeztünk meg Narita reptérre, ami úgy kb. egy órányira van Tokiótól. Már csak a hotelünk közvetéen közelében lévő állomásnál megálló Friendly Airport Limousine (senkit ne tévesszen meg a neve, ez csak egy egyszerű buszjárat neve) járat indulási pontját kellett megkeresnünk, viszont az útunk valójában egészen másként alakult.

Viszont most itt már éjfél van, aludni kell, majd holnap folytatom Maine-ből, addig meg mindenki bírja ki, itt a repcsin fogyasztott fincsi japán sör képe cserébe:

Kampai!

Igazi bosztoniak lettünk..

Mármint a kutya és én. Én ráadásul több szempontból is. Ma ugyanis kocogni mentünk.

A kocogás igencsak divatos foglalatosság errefelé, ami Jacob szerint nem is csoda, amilyen környéken lakunk. Az egyetemváros előnyei. De tényleg, nincs olyan napszak, amikor úgy tudna az ember lemenni akár a sarki éjjelnappaliba, hogy ne találkozna futókkal. Nincs olyan időjárás, amikor ne lenne néhány olyan elvetemült, akinek éppen akkor támad kocoghatnékja, legyen szó orkán erejű szélról, jeges esőről vagy éppen hóviharról. De nem is láttam még igazán kövér amerikait a környékünkön.

Szóval kocogni mentünk mi is a kutyával, mégpedig a hozzánk közel lévő Chestnut Hill Reservoir tavacskát kutyagoltuk körbe. Itt látható a Reservoir (ejtsd: rezevoár), ami sajnos minden romantikus várakozással ellentétben nem rezervátumot vagy valami kis környezetvédelmi területet jelent (mint ahogy első hallásra hittem), hanem egyszerű víztározót. Ez persze semmit nem von le az értékéből, hiszen körülötte végig egy kellemes, összesen 2,5 km hosszú túraösvény van kialakítva, padokkal, fűvel, itt-ott fákkal, és az út elég széles ahhoz, hogy biciklisek, futók és sétálók is kényelmesen elférjenek egymás mellett. (Ráadásul mellette 3!!! szemetesedény is van, no de erről majd még később) Körbe is szaladtuk a tavacskát, néhányszor kellett csak egyikünknek leülnie kinyalogatni a kavicsot a talppárnácskái közül, valószínűleg egyébként még mindig fáj az egyik hátsó talpa a kutyának, ennek ellenére roppant lelkesen futott velem, (egy igen apró darabon lábon is). Már ettől is igazi helyinek érezhetnénk magunkat, én emellett még duplán is. Igaz ugyan, hogy itt a 3 póló-2pulcsi kombinációval eléggé a túlöltözött kocogó kategóriába tartozom, de ahhoz képest, ahogy otthon szoktam télen kocogni menni (2 futónadrág, pólók-pulcsik széldzseki), igazi bosztoniasan voltam felöltözve. De tényleg. Hiába van kint nulla fok, a bosztoni nők nagy része teljesen meg van győződve róla, hogy ez kiváló idő arra, hogy a télikabáthoz mezítláb balettcipő fazonú cipőcskét vegyen fel, vagy mezítláb köröm cipőt. Most meg hogy már március van, előkerültek a mezítláb szandálos, agy legalábbis edzőcipős rövidnadrágos férfiak is. Amíg én még mindig azon tűnődöm, hogy egy vagy kettő sálat vegyek-e fel, addig egy helyi gond nélkül lekocog rövidnaciban a boltba. Elképesztő. (Mondjuk a japán lányok öltözési szokásai és hideg tűrése is elképesztő, de erről is majd később) Remélem hamarosan azért én is megedződöm egy kicsit, főleg mert hideg szélből errefelé nincs hiány:-)

Régen nem írtam...

...pedig Japánból megjöttünk már több, mint egy hete. Csak hát mindig közbejön valami. Vagy a lustaságom, vagy ez, vagy az, tegnap este például egy jópofa koncerten voltunk egy Beehive nevű helyen, élő zenekar meg zene, lett egy-két jó kép és talán videó is, majd ha kitalálom, hogy hogyan varázsolom le az iPhone-omról, akkor megosztom őket. Ma pedig például kitakarítottam a lakást. Felporszívóztam, felmostam, kiraktam a nappaliból a papírdobozokat (egyelőre a dolgozóba, amit így ezzel félig meg is telt), ja és még főztem is.

De a lényeg, hogy így végre kiteríthettük a szombaton vett új szőnyegünket, ami nagyon szép, (viszont kell hozzá feltétlenül vennünk egy rendes porszívót is, ismerve a kutya szőrtermelését) , aki már fel is fedezte magának, hogy milyen jó, hogy ilyen óriási ágyat kapott.

Holnap reggel Jack fejvadász unokatesójánál kezdek, de utána ha hazajöttem, megpróbálom feltölteni végre a Japán képeket. Addig áthidalónak meg itt egy-két kép a szőnyegünkről és a nappaliról, ami egyre jobban néz ki:

Kezd a lakás egész 'lakásformát' ölteni:

Holnapután meg megyünk Maine-be, Jacob erre a kalandra növeszt éppen szakállat, mert szerinte az pont odaillő lesz. Igazi tengerész, (csak ne lenne tengeribeteg már a hullámok gondolatától is :-) )

Jelentkezem, mielőtt újra útra kelnénk

Lassan el kellene kezdeni a bőröndöt pakolni, holnap reggel 6-kor indul a gépünk New Yorkba, hogy aztán pár óra után tovább utazzunk egy (remélhetőleg) kellemes 14 órás repülő út keretében Tokióba! Éljen! Viszont. Mivel ez tovább halmozná a tartozásaimat, mármint a beszámolókat illetően, így aztán úgy döntöttem, hogy írok végre pár sort.

Mivel is kezdjem.

Hajnalban a váróból: itt még reményteljesnek látszott a helyzet.

Szóval, ha még valaki nem tudná, megérkeztem Bostonba szerencsésen, bár igaz, hogy pontosan egy nappal később, mint terveztem. Január 30-án hajnalban hajnal 5-kor a hatalmas hóesés ellenére rendben megérkezett a taxi, amit előző nap rendeltem, Mercedes kisbuszos vidám csóka, aki csevegős fajtából. Kidöcögtünk a reptérre, az időzítésünk is jó volt, éppen megúsztuk a kb 8 kocsival előttünk keresztbeforduló autó okozta dugót, majd bevonszoltam 3 nagy bőröndömet a reptérre. Check in, extra bőröndért fizet, mint a katonatiszt, biztonsági ellenőrzés, kipakol, öv-csizma levesz, átmegy, visszapakol, felöltözik, stb stb, semmi különös. Ekkor még úgy tűnt, rendben megy minden, repülők, ahogy kell, készülődnek. Be is szálltunk mi is szépen, mint ahogy a többi, reggeli első gépek utasai. Kicsit ugyan gyanús volt, hogy a szakadó hóban kb 100 méterre lehet csak ellátni, meg hogy a reptéri kis sárga-fekete kisautók szenvednek a 20 centis hóban, de hát gondoltam, a repülő nagy is, nehéz is, kis kereke is van, a nyomás tuti felolvasztja a havat, nem lesz itt semmi gond. Akkor kezdett csak furcsa lenni a dolog, amikor úgy 40 perc elteltével a személyzet elkezdett kávét és teát osztani, és a kapitány kedvesen tájékoztatott mindenkit (már aki megértette a kemény francia akcentussal beszélt angolját), hogy nem tudjuk mikor szállhatunk fel, de egyelőre nem bírják a havat a kifutópályáról letakarítani. Na onnantól kezdve mindenki a dózereknek drukkolt.

Nem megy nekik

Lestük őket rendesen, már amennyire a behavazott, jégvirágos repcsiablakból lehetett. Mentek szerencsétlenek körbe és körbe, szinte csak a sárga villogókat lehetett látni a hóesésen keresztül, de mire körbeértek, addigra kezdhették is elölről, az utat újra és újra hóréteg fedte.

Így ültünk aztán még onnantól egy órácskát, majd végül az egész társaságot kiszállították. Vissza, ahonnan jöttünk. No nem csak a Párizsba menőt, hanem kiürítették az összes készülődő repülőt, és megkezdődött a várótermi felvonás.

Csendes a reptér

Szerencsére időben leállították a további utasok tranzitváróba terelését, ráadásul - gondolom anyagi okok miatt - az itthonról kiinduló Malév járatokat szinte azonnal törölték is, így bent a tömeg inkább kellemesen megfogyatkozott. Néhányaktól, akik időközben kimentek és bejöttek, hallani lehetett, hogy amíg mi idebent kényelmesen szellősen lézengünk, addig odakint a tömeg már szinte veri egymást. A repteret pedig időközben többször is bezárták, először 2, majd 3-5 órára, délig, majd délután 3-ig, 4-ig , 5-ig és hétig.
Gondolom a Ferihegyen honos (vagy hogy is mondják ezt, Krisz segíts:-) ) repülőket egyszerűbb volt törölni, mert így az utasokat (és a pilóta bácsit is) szépen haza lehetett küldeni, és nem kellett őket jól ellátott csecsemőként 3 óránként megetetni, mint ahogy tették ezt velünk, az Air France utasaival. Persze nem bántam. Mikor máskor eszik az ember reptéri 1600 Ft-os pizzaszeletet, 600 forintos vízzel leöblítve.

Szóval viszonylag jól tartottak, és ahogy kopott a tömeg és törölték sorra el a gépeket, a wifi is végre adott IP címet, ezért aztán unatkozni sem unatkoztam. A telefonomat mondjuk újra kellett tölteni - mind pénzileg mind akkumulátorilag:-) - de az ember örüljön, hogy vannak szerető rokonai és barátai. :-)

Úgy 11 óra tájban, amikor már tisztán kezdett látszani, hogy a fél kettes párizsi járatot már csak akkor érem el, ha valaki egyszerre találja fel a teleportáló gépet és az időutazást, úgyhogy én is szépen átfoglaltattam (nagy szívfájdalommal lemondva a sikeresen megszerzett ablak melletti helyemről) a jegyemet a szombati helyett a vasárnapi bostoni gépre, és elvegyültem a párizsi járat türelmesen ücsörgő utasai között.

Reptéri váróban nézelődni amúgy komolyan szórakoztató dolog. Egész kis tipizálási rendszert lehet létrehozni. Vannak például ugye a fontos üzleti utazók, egy laptoptáskával, könnyed eleganciával. Na őket nagyon sokáig nem lehet látni, mert elég hamar elnyeli valamelyik VIP váró a foteljeivel, újságaival és itókáival. Vannak az idősebb magyar kirándulók, akik élettapasztalataikból kiindulva hamar feltalálják magukat, és ahogy élelmesen ülőhelyet szereztek közvetlenül a beszálló kapunál, rögvest előkerül a Blikk, a Nemzeti Sport és a rántott húsos szendvics. Aztán ott van a csendesen és fegyelmezetten ülő és ülve alvó japán túrista csoport, akik csak akkor mozdítják meg kicsit a fejüket, amikor a vezetőjük intéz hozzájuk némi információt azon a fantasztikusan hangzó ér érthetetlen nyelvükön. A rutinos kisgyerekkel utazók, akik Buddha türelmével és bárgyú mosolyával olvasnak, mialatt a gyerekük fenekestül felforgatja a várót. Az amerikai nyugdíjas néni, aki azonnal összebarátkozik valakivel, akárkivel, és aztán végtelenségig traktálja az illetőt a rokonairól, kis magánbizniszéről vagy éppen az időjárásról vagy jó ég tudja miről szóló végtelen történeteivel. Aztán vannak a laptopjuk és fölhallgatójuk védelme mögé rejtőzők - köztük én is - és vannak a vihogó tinik, akik mindenféle rémtörténetekkel és pletykákkal szórakoztatják egymást, és a tőlük 6 méteres körzetben található utastársaikat.
No és igen, vannak az élelmes magyarok. Ó igen, az igazi magyarok.
Miközben a váróban ültem, és világossá vált bennem, hogy a mi gépünk - külföldi gép lévén - előbb vagy utóbb igenis vissza fog menni Párizsba, az volt a célom, hogy ha már megy, én mindenképpen rajta legyek. Főleg, hogy vasárnap reggel nincsen Párizsba járata az air France-nek. Onnantól, hogy az ember becsekkolt, s főként hogy a kapunál be is szállt a gépbe, onnantól részben a légitársaság felelősségi körébe is tartozik. Számon tartják. Ráadásul, mivel aznap addigra már vagy 3 párizsi gépet töröltek, lehetett tudni, hogy rengetegen bizonyosan alig várják, hogy megürüljön egy hely azon a gépen, ami még elképzelhető, hogy aznap elindul. Vártam tehát türelmesen.
Az igazi magyarok viszont elkezdenek okoskodni, és szervezkedni. Főleg fiatalok. Fiatal felnőtt utazók csoportja. Mindenki ismeri a típust, gondolom. Megindul a szervezkedés, valamelyikük hallotta, hogy valamelyik biznic utas áttetette a jegyét, Bécsbe, ő már el is indult, valaki viszi kocsival. Hogy akkor nekik is menni kéne, Bécsbe, és akkor Bécsből eljutva Párizsba még elérnek egy esti Amerikába tartó gépet. Hogy kocsit kéne bérelni, és ha leosztják, az akkor úgy olcsó. Ment a kombinálás rendesen. Ők voltak azok, akik annyiszor járkáltak ki és be a kinti és a tranzit várók között, hogy az ötödiknél felszólították őket, hogy többet nem engedik be, ha újra kimennek, tekintve, hogy a biztonsági átvizsgálás költségekkel jár. Az emberek szeretnek kombinálni. Egy részüket láttam este a gépen, a másik részüket nem. Remélem azért elértek időben Bécsbe, bár ahogy a neten néztem, aznap egész délután állt az autópálya oda-vissza a hó okozta balesetek miatt. Nohát ők tudták.

Szó, mi szó, háromszori etetés után estefelé végre elállt a hó, elindultak újra a hókotrók, és a türelmes kiskacsaként várakozó megmaradt, számon tartott népet végre újra beterelték a repülőgépbe. A végső bizonyosságot a méregdrága de-icing (a repülőgép hó- és jégtelenítése) elkezdése hozta meg, majd este fél 10-kor aztán végre felszálltunk és elindultunk Párizs felé az éjszakában.