Kettészakadt egy fővezeték. 2 millió ember kényszerül vízforralásra.
Ilyesmit az ember általában csak a hírekben olvas, aztán vállat rándít, esetleg hümmög, majd napirendre tér felette. Kivéve, ha a éppen az érintett települések között találja a saját városának a nevét. Ekkor ugyanis egész més színben tűnnek fel az események.
Hét igen, kellemetlen, elég kellemetlen. Tőlünk nem messze, kb. 2 kilométerre kettétörött egy főági vízvezeték, millió gallonnyi víz ömlött a Charles folyóba, és hogy a vízmennyiség pótlásáról mihamarabb gondoskodjanak, és mivel a tartalék forrás/útvonal természetesen éppen karbantartás alatt van, a hatóságoknak be kellett vetni az egyéb vízforrásokat: külszíni víztározókat, tavakat. Víz tehát van, csak éppen nem alkalmas közvetlen fogyasztásra. Minden érintett területen bevezették a vízforralási rendeletet.
Forralni kell tehát a vizet legalább egy percig, mielőtt megisszuk, vagy fogat mosnánk vele, vagy akár a kutyának adnánk inni. Forralok tehát én is, a hűtőben hűl a tegnap este átforralt adag, egy fazék áll a fürdőben, egy másik fazék a tűzhelyen csücsül, a kancsó is tele hűlő vízzel (már amennyire egyszerű lehűlnie a 30 fokos lakásban). Szóval forralunk. Elég macerás. Boltba azóta viszont még nem mentünk, vizet nem vettünk, úgyhogy marad a forralt lehűtött víz, és a kutyának is átforralt vizet löttyintek a tálkájába, miközben azon révedezek, mennyire abszurd, hogy a piszoknak is ilyen vizet kell adni, amikor pontosan tudom, hogy minden koszt lenyal az utcán, és a kedvenc hobbija, hogy minden kakát megeszik séta közben, amikor éppen nem nézek oda. Nem baj, forralunk.
Képzeld el, hogy éppen forralt liba-kaka lebeg a hasadban, mondom Jacobnak, aki nincs elhűlve a gondolattól, és már bánja, hogy beszélgetésbe bonyolódott velem arról, hogy a tőlünk egy sarokra lévő víztározóból (ami körül kocogni szoktunk, és ahol Theodore kedvére ugathatja a vadlibákat) is származhat a víz, ami a csapból jön. Először is, leszűrjük a vízszűrőn, majd utána felforralod, szó sincs kakáról, morogja, én meg csak vihogok. Mit nekem libakaka.
Képzeld el, hogy éppen forralt liba-kaka lebeg a hasadban, mondom Jacobnak, aki nincs elhűlve a gondolattól, és már bánja, hogy beszélgetésbe bonyolódott velem arról, hogy a tőlünk egy sarokra lévő víztározóból (ami körül kocogni szoktunk, és ahol Theodore kedvére ugathatja a vadlibákat) is származhat a víz, ami a csapból jön. Először is, leszűrjük a vízszűrőn, majd utána felforralod, szó sincs kakáról, morogja, én meg csak vihogok. Mit nekem libakaka.
Persze iszunk inkább mást, ha lehet. Például egy ilyen forró vasárnap délután, mint a mai volt, sört. Kellemes, hűtő-hőmérsékletű, helyi főzésű söröcskét. Finom. És most már tényleg elkezdem végre valamikor a sörös blogomat is.
