Peaks Island

Maine állam egy (USÁ-hoz képest) kicsike állam (kb. 86500 km2 - vö. Magyarország: kb.93000 km2)az ország északkeleti részén. Maga az állam már Kanadával határos, viszont csak 1,2 millióan lakják. Peaks Island pedig egy kicsinyke kis sziget a Casco-öbölben, egészen közel Portlandhoz, ami pedig Maine állam legnagyobb városa a maga 64 ezer lakosával. Nem is lenne különösebben érdekes hely, bár tény, hogy nagyon kis csinos, ha nem laknának ott Jacob kollégájának/főnökének, Jack-nek a szülei, és ha Jack nem invitálta volna el a kis csapatát egy kétnapos céges elvonulásra (amíg a szülei nyaralni vannak).

Északnak* vettük az irányt tehát, Jacob szakállt növesztett (már ha a 4 napos borostát szakállnak lehet nevezni) és flanel inget húzott, én bepakoltam egy jó adagnyi meleg ruhát és elindultunk, hogy a kutyát lerakjuk, Ky-t (ejtsd: "Káj") és Jannát összeszedjük, majd egy órányi vezetés után megérkezzünk Portlandbe a kikötőbe. (Sajnos Jack  - aki egyébként egy kicsivel később jött utánunk a szigetre egy megbeszélése miatt - allergiás a kutyaszőrre, így Theo és Eliot kénytelen volt otthon maradni.)Amerikában egyébként kiváló az úthálózat, 3-4, de legalább 2 sávos autóutak szelik keresztbe-kasul az országot, és elég mókás belegondolni, hogy simán lehet olyan útvonalat tervezni az országon belül, ahol az itinerben ilyen pontok is vannak, hogy például "fordulj rá az XY főútra, majd haladj 2300 kilométert". Maine-be is ilyen széles út vezet, és a tájból egyébként annyira sokat nem látni, így Jacob legnagyobb reménykedése ellenére sem láttunk jávorszarvast, ami pedig ebben az államban már megtalálható (de főleg Kanadában van belőle sok).

A komp egyébként nagyon vicces (na jó, nem annyira. végül is csak egy komp), körülbelül óránként jár, van amikor csak utasokat, van mikor kocsikat is visz, és teljesen a helyi életformához van igazítva, van például munkábajáró bérlet is, meg kimondottan bevásárlószatyrokra tervezett kiskocsika is. Érdekes lehet egyébként sziget-szemléletben élni a mindennapokat, mint ahogy a Peaks Island-i helyi bolt szlogenje is mutatja: "ha nálunk nem kapni, akkor nincs rá szükséged". Ennyi.

*Apropó észak. Nos Boston északnak számít Amerikában, és Maine pedig még inkább, főként éghajlatilag. Elég ha megnézzük a leghidegebb és a legmelegebb hónapok, azaz január és július átlag adatait (°C). Budapesten januárban az átlagok -4 (min) és +1 (max) körül vannak, Bostonban -7 (min) és -2 (max), míg Portlandben ez -9 (min) és -1 (max)körül alakul. Egyértelmű, hol van hidegebb. Azt viszont vajon tetszik-e tudni, hogy szélességi fokok tekintetében hogyan áll a dolog? Bizony, bizony, bármilyen hihetetlen, Boston nagyjából Szófiával van egy magasságban, a rideg-hideg Maine-beli Portland (É.sz. 43°40') pedig csak egy kevéskével van északabbra Marseille-nél (43°18'). Budapest ehhez képest a maga 47°26'-ével maga az északi sark. No szerencsére nem. Hiszen a Golf-áramlat gondoskodik arról, hogy kellemes legyen a klíma a jó öreg kontinensünkön. (Persze csak ameddig tart. Eggyel több okunk van nekünk európaiaknak tehát, hogy foggal körömmel védjük a klímát és a környezetet, mert ha egyszer a globális változások miatt a Golf-áramlat felborul... hát vehetjük a bundabugyit)

 

Jack szüleinek a háza egyébként igazán pazar, hatalmas és felszerelt, teljes panoráma-ablakos kilátás a tengerre (ami kb 30 méterre van), a szintek játékosan eltolva egymástól, hatalmas konyha, előtér, garázs, fürdők, vendégszobák, ami kell. És az elengedhetetlen tenger témájú díszítés természetesen: homárok, világítótornyok és halacskák. Nagyon tetszett nekem a ház, csak azért eléggé a világ végén van. Ky-jal megegyeztünk, hogy ez a nagy magány elég megihlető, nekem írni, neki festeni támadt volna kedve, nem is csoda, hogy főként művészek, írok (és nyugdíjasok) lakják a szigetet. Ráadásul ebben az évszakban nem a legkellemesebb az idő sem, hideg csípős szél fújja a sétálni induló ember arcába a sós tengerpárát. (Ugye hogy megjön az európai ember kedve, hogy odafigyeljen például, hogy otthon spóroljon az árammal, vagy gyalog menjen kocsi helyett?) A hideg miatt mi is inkább bent töltöttük a két napot, aminek az egyik fénypontja a szerda esti vacsora volt.

Bevallom, én még sohasem ettem előtte homárt. Nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy néhány elborult revizionista tengerről álmodik, valódi szárazföldi nép a magyar. Gyakran viccelődünk rajta Jacobbal, hogy az amúgy csodás gazdag magyar nyelv mennyire szegényes, ha a tengeri herkentyűk neveiről van szó. Nekünk például a crab, a shrimp, a lobster, a krill  az mind csak rák, a scallop, a mussel,  a clam az pedig mind kagyló. Ennek ellenére az évek előrehaladtával egyre inkább megszerettem én is a tengeri finomságokat (egy japán kirándulás után meg meg is edződik az ember), ezért lelkesen néztem a vacsorai kalandok elébe.

Homár vacsoránál már a terítés is eltér a megszokottól (látszik is a fenti képen). Kap ugyanis az ember egy diótörő-szerű eszközt - ezzel kell a rákpáncélt feltörni -, és egy hosszú, vékony karmos "piszka-villát", amivel pedig a rákhusit lehet kipiszkálni. Érdemes a profik által ajánlott lépéssorozatot betartani, hogy a lehető legtöbb finomságot nyerjük ki a rákocskából. Először tehát lecsavargatjuk a kicsi lábait, majd a fő ízületnél széttörve ki lehet piszkálni belőle a (kb. 5 mm vastag) husikát. Majd a 2 mellső lábát is lecsavarintjuk, és a diótörővel megkezdhetjük a küzdelmet a homár legfinomabb részéért, a rákollókban található husiért. (ez, ha éppen egy igen kemény páncélú egyedet fogtunk ki, bizony küzdelmes menet is lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rákollókon van pár éles kemény kiszögellés). Utána lecibáljuk a fejrészt, a derekával együtt letörve, azt eldobjuk, vizet kilötyögtetjük belőle, ha kell. Ezek után csavaró mozdulatokkal le a farokuszonyokat, husikát kicsipegetjük, majd - és itt jön a profi trükk - a farkától kezdve a husit ezek után a fej irányába kitoljuk. Megszabadulunk a fő értől, az esetleges zöld, májszerű részeket le is öblíthetjük (de ez is ehető, a japánok élvezettel fogyasztják), és máris falhatjuk a küzdelmesen megszerzett, de viszonylag nagyobb darab rákhúst.
Ez a procedúra eltart egy jói ideig, de meglepően jól lakik tőle az ember. Viszont macerás. És abban is biztos vagyok, hogy nekem sosem lenne szívem a kis élő dögöket a forró fazékba betenni. Otthon tehát nem fogunk ilyet csinálni, az már biztos. Egy élménynek azért mindenképpen jó volt.

New England style clam chowdert - azaz Krémes kagylólevest Új-Anglia módra - ellenben szinte biztos, hogy főzni fogunk. Nemcsak azért, mert az itt helyi ételnek számít, hanem azért is, mert rettenetesen finom. Remélem az otthoni is legalább olyan finomra sikeredik majd, mint amit ettem Peaks Islandról hazafelé tartva a körülbelül félúton található Portsmouth városka helyi sörfőzde étterem-sörözőjében. Sétáltunk egyet a napsütéses városban, megebédeltünk, és még egy kisebb demizsonnyi házi sör is jutott útravalónak.

Maine tehát jópofa, jávorszarvast nézni mégis csak inkább majd Kanadába megyünk. Portsmouth pedig csak egy fél óra, tehát akármikor visszamehetünk. Aki pedig a képekre kíváncsi, nyugodtan lesse meg őket (van homárról is, levesről is) a Picasa webalbumomban.

Azt elfelejtettem...

Hogy van nekem egy igen okos unlimited internet eleressel rendelkezo mobilom:-), ugyhogy megis csak online leszek olykor-olykor:-)

Floridába mentünk :-)

Floridába mentünk, mindenkit csókoltatunk, majd jövünk.

Jacob aszonta anyukájánál nincsen otthon wireless, én meg erre aszontam, hogy akkor nem viszem a gépem. 

Legközelebb kedden leszek tehát internet közelben*, majd akkor jelentkezem, remélhetőleg egy kicsit barnábban**, és már a kutya is itthon lesz***.

Addig is jó hétvégét mindenkinek!!!

*  ha valakinek nagyon kellek, küldjön sms-t ide: 1 217 303 4558, ezt megkapom addig is

** csak 2 napot leszünk, sok színre nem számítok, és különben sincs ott sem melegebb 20 foknál

***Dórcika meg Eliot barátjánál tölti a hétvégét, akinek lehet nem is így írják a nevét

Japán - 2. rész

Érdekes dolog ez az arcmaszk viselés. Ahogy az ember Kelet-Ázsia felé közeledik (ahogy hallottam), egyre inkább nagyobb és nagyobb az aránya az arcmaszkot viselő embereknek. Innen lehet például már messziről látni, hogy mely gépek mennek Japánba (Koreába, Taiwanra, Hong-Kongba stb stb.). Az influenza miatt? H1N1? Vagy a szmog? Esetleg csak a potenciális szagok elkerülése érdekében? Ki tudja, miért hordják, de hordják, az utcán, a metrón, a plázákban, hordja a vámos, a bolti eladó, a postás és a taxisok is. A legelső időkben nagyon zavaró, de aztán amikor az ember megszokja, már fel sem tűnik. Arcmaszk egyébként minden boltban, drogériában, éjjelnappaliban kapható, mint nálunk a rágó vagy a zsepi. Aki akarja, kipróbálhatja.
Én bizony nem tartok a vírusoktól, főként pedig mindennél jobban szeretek szabadon levegőt venni, arcmaszk így szóba sem jöhetett nálam, de a repülőn az utasok fele biztosan viselte. Van, aki abban aludt. Így meg sem lepődtem, amikor a reptérre megérkezve arcmaszkos dolgozók terelgették a népet az arcmaszkos határőrökhöz, majd a bőröndöket összeszedve (igen, megint letörték a fülét, amit megszereltem a múltkor) az arcmaszkos vámosok után ki-, vagyis bejutottunk végre hivatalosan Japánba.
Itt ért a meglepetés, mégpedik Mr Kuwashima Úr személyében, aki Jacob kvázi japán kollégája. Egy kb. vállamig érő, 80-as éveiben járó, de 60-nak sem kinéző bácsit tessék elképzelni, aki egy 40 éves dinamizmusával ragadta meg rögtön a bőröndömet a bemutatkozás és az üdvözlés után, majd a parkolóházba álló csillogófekete Lexusához terelt minket, és elindultunk Tokió felé. Nem számítottunk rá, hogy valaki is várni fog minket, és bár egy egész napos út után fárasztó az udvariaskodás és az üzleti hangnemű csevej, azért eléggé jól esett, hogy viszonylag gyorsan és egyszerűen a hotelhez értünk. Rendes tőle, hogy kijött értünk, bár ne felejtsük el, hogy az öreg egy igazi rabszolgahajcsár, ha munkáról van szó. Jacobnak ez alkalommal sem volt nyaralás a Japán tartózkodása - de erről majd később.
Szombat hajnalban indultunk, vasárnap este érkeztünk,  a sok repülő-élelem után úgy döntöttünk, igazán megérdemlünk valami rendes vacsorát. Egy közeli sushi étteremben megtömtük a hasunkat, és - legalábbis részemről - nagy várakozással és egy nagy alvással indultunk neki a hétnek.

Picasa képek

Felkerült az első adag, az összefoglaló. http://picasaweb.google.hu/zita.domonkos/JapanRovidOsszefoglaloJapanHighlights# mindenkinek szívből ajánlom.

Elborultabb érdeklődőknek hamarosan egy sokkal (értsd: sokkal-sokkal) több képet tartalmazó albumot is felteszek hamarosan (értsd: egyszer biztosan)

na még egyszer akkor a link

Japán - 1. rész

Becuccoltunk és elhelyezkedtünk kényelmesen* a repülőn, és felkészültünk lelkileg a 14 órás repülésre**. Igen, ez már egy másik repülőút.

*már amennyire kényelmesen egy repülőn el lehet helyezkedni
**már amennyire egy 14 órás repülésre fel lehet lelkileg készülni

A világért sem akarok panaszkodni, de 14 óra hosszú idő. Sokkal hosszabb, mint gondoljuk. Nem, nem, még annál is hosszabb. Amikor az ember már megnézte a negyedik 2-órás filmet, megetették, megitatták, pisilt, óránként egyszer felhúzta az ablakocskán az árnyékolót, hogy kipillantson és megállapítsa, hogy még mindig vakítóan tűz a nap, járkált, olvasott, megunta az életét is...akkor is marad még hátra kb. úgy négy óra. A szeme majd kiesik a szárazságtól és vörös, mint a húsvéti nyúlé. A legjobb ilyenkor aludni. Mármint annak, aki tud ülve.

Sajnos, én nem tartozom ez utóbbi táborba. Az USA-Japán utat természetesen azért túl lehet élni, de mindig kellemetlen kifacsart citromként érkezni egy vadidegen országba, még akkor is, ha az olyan (számunkra) egzotikus hely, mint Japán. Ami ráadásul nagyon takaros is.

Japán első megpillantásra sokkal inkább hasonlított egy terepasztalra, mint bármelyik más ország, ahova eddig a levegőből érkeztem. Kicsi csinos erőcskék, kicsi csinos mezőcskék, sárga dombocskák, minden nem erdővel borított terület takarosan felkockázva, és rengeteg golfpálya. Számomra meglepő módon nem csak a golf, hanem a baseball is igencsak népszerű játék erre felé, vicces, mert ahányan megtudták, hogy Bostonból jöttünk rögtön felemlegették annak a japán játékosnak a nevét, aki itt játszik. Hogy hol, nem tudom, meg kellene kérdeznem Jacobot, ő kívülről tudja az ilyesmit. (Főleg a focit, az amerikait. Meg a baseballt. És a kosárlabdát is nagyjából.)
Szóval így érkeztünk meg Narita reptérre, ami úgy kb. egy órányira van Tokiótól. Már csak a hotelünk közvetéen közelében lévő állomásnál megálló Friendly Airport Limousine (senkit ne tévesszen meg a neve, ez csak egy egyszerű buszjárat neve) járat indulási pontját kellett megkeresnünk, viszont az útunk valójában egészen másként alakult.

Viszont most itt már éjfél van, aludni kell, majd holnap folytatom Maine-ből, addig meg mindenki bírja ki, itt a repcsin fogyasztott fincsi japán sör képe cserébe:

Kampai!

Igazi bosztoniak lettünk..

Mármint a kutya és én. Én ráadásul több szempontból is. Ma ugyanis kocogni mentünk.

A kocogás igencsak divatos foglalatosság errefelé, ami Jacob szerint nem is csoda, amilyen környéken lakunk. Az egyetemváros előnyei. De tényleg, nincs olyan napszak, amikor úgy tudna az ember lemenni akár a sarki éjjelnappaliba, hogy ne találkozna futókkal. Nincs olyan időjárás, amikor ne lenne néhány olyan elvetemült, akinek éppen akkor támad kocoghatnékja, legyen szó orkán erejű szélról, jeges esőről vagy éppen hóviharról. De nem is láttam még igazán kövér amerikait a környékünkön.

Szóval kocogni mentünk mi is a kutyával, mégpedig a hozzánk közel lévő Chestnut Hill Reservoir tavacskát kutyagoltuk körbe. Itt látható a Reservoir (ejtsd: rezevoár), ami sajnos minden romantikus várakozással ellentétben nem rezervátumot vagy valami kis környezetvédelmi területet jelent (mint ahogy első hallásra hittem), hanem egyszerű víztározót. Ez persze semmit nem von le az értékéből, hiszen körülötte végig egy kellemes, összesen 2,5 km hosszú túraösvény van kialakítva, padokkal, fűvel, itt-ott fákkal, és az út elég széles ahhoz, hogy biciklisek, futók és sétálók is kényelmesen elférjenek egymás mellett. (Ráadásul mellette 3!!! szemetesedény is van, no de erről majd még később) Körbe is szaladtuk a tavacskát, néhányszor kellett csak egyikünknek leülnie kinyalogatni a kavicsot a talppárnácskái közül, valószínűleg egyébként még mindig fáj az egyik hátsó talpa a kutyának, ennek ellenére roppant lelkesen futott velem, (egy igen apró darabon lábon is). Már ettől is igazi helyinek érezhetnénk magunkat, én emellett még duplán is. Igaz ugyan, hogy itt a 3 póló-2pulcsi kombinációval eléggé a túlöltözött kocogó kategóriába tartozom, de ahhoz képest, ahogy otthon szoktam télen kocogni menni (2 futónadrág, pólók-pulcsik széldzseki), igazi bosztoniasan voltam felöltözve. De tényleg. Hiába van kint nulla fok, a bosztoni nők nagy része teljesen meg van győződve róla, hogy ez kiváló idő arra, hogy a télikabáthoz mezítláb balettcipő fazonú cipőcskét vegyen fel, vagy mezítláb köröm cipőt. Most meg hogy már március van, előkerültek a mezítláb szandálos, agy legalábbis edzőcipős rövidnadrágos férfiak is. Amíg én még mindig azon tűnődöm, hogy egy vagy kettő sálat vegyek-e fel, addig egy helyi gond nélkül lekocog rövidnaciban a boltba. Elképesztő. (Mondjuk a japán lányok öltözési szokásai és hideg tűrése is elképesztő, de erről is majd később) Remélem hamarosan azért én is megedződöm egy kicsit, főleg mert hideg szélből errefelé nincs hiány:-)

Régen nem írtam...

...pedig Japánból megjöttünk már több, mint egy hete. Csak hát mindig közbejön valami. Vagy a lustaságom, vagy ez, vagy az, tegnap este például egy jópofa koncerten voltunk egy Beehive nevű helyen, élő zenekar meg zene, lett egy-két jó kép és talán videó is, majd ha kitalálom, hogy hogyan varázsolom le az iPhone-omról, akkor megosztom őket. Ma pedig például kitakarítottam a lakást. Felporszívóztam, felmostam, kiraktam a nappaliból a papírdobozokat (egyelőre a dolgozóba, amit így ezzel félig meg is telt), ja és még főztem is.

De a lényeg, hogy így végre kiteríthettük a szombaton vett új szőnyegünket, ami nagyon szép, (viszont kell hozzá feltétlenül vennünk egy rendes porszívót is, ismerve a kutya szőrtermelését) , aki már fel is fedezte magának, hogy milyen jó, hogy ilyen óriási ágyat kapott.

Holnap reggel Jack fejvadász unokatesójánál kezdek, de utána ha hazajöttem, megpróbálom feltölteni végre a Japán képeket. Addig áthidalónak meg itt egy-két kép a szőnyegünkről és a nappaliról, ami egyre jobban néz ki:

Kezd a lakás egész 'lakásformát' ölteni:

Holnapután meg megyünk Maine-be, Jacob erre a kalandra növeszt éppen szakállat, mert szerinte az pont odaillő lesz. Igazi tengerész, (csak ne lenne tengeribeteg már a hullámok gondolatától is :-) )