Maine állam egy (USÁ-hoz képest) kicsike állam (kb. 86500 km2 - vö. Magyarország: kb.93000 km2)az ország északkeleti részén. Maga az állam már Kanadával határos, viszont csak 1,2 millióan lakják. Peaks Island pedig egy kicsinyke kis sziget a Casco-öbölben, egészen közel Portlandhoz, ami pedig Maine állam legnagyobb városa a maga 64 ezer lakosával. Nem is lenne különösebben érdekes hely, bár tény, hogy nagyon kis csinos, ha nem laknának ott Jacob kollégájának/főnökének, Jack-nek a szülei, és ha Jack nem invitálta volna el a kis csapatát egy kétnapos céges elvonulásra (amíg a szülei nyaralni vannak).
Északnak* vettük az irányt tehát, Jacob szakállt növesztett (már ha a 4 napos borostát szakállnak lehet nevezni) és flanel inget húzott, én bepakoltam egy jó adagnyi meleg ruhát és elindultunk, hogy a kutyát lerakjuk, Ky-t (ejtsd: "Káj") és Jannát összeszedjük, majd egy órányi vezetés után megérkezzünk Portlandbe a kikötőbe. (Sajnos Jack - aki egyébként egy kicsivel később jött utánunk a szigetre egy megbeszélése miatt - allergiás a kutyaszőrre, így Theo és Eliot kénytelen volt otthon maradni.)Amerikában egyébként kiváló az úthálózat, 3-4, de legalább 2 sávos autóutak szelik keresztbe-kasul az országot, és elég mókás belegondolni, hogy simán lehet olyan útvonalat tervezni az országon belül, ahol az itinerben ilyen pontok is vannak, hogy például "fordulj rá az XY főútra, majd haladj 2300 kilométert". Maine-be is ilyen széles út vezet, és a tájból egyébként annyira sokat nem látni, így Jacob legnagyobb reménykedése ellenére sem láttunk jávorszarvast, ami pedig ebben az államban már megtalálható (de főleg Kanadában van belőle sok).
A komp egyébként nagyon vicces (na jó, nem annyira. végül is csak egy komp), körülbelül óránként jár, van amikor csak utasokat, van mikor kocsikat is visz, és teljesen a helyi életformához van igazítva, van például munkábajáró bérlet is, meg kimondottan bevásárlószatyrokra tervezett kiskocsika is. Érdekes lehet egyébként sziget-szemléletben élni a mindennapokat, mint ahogy a Peaks Island-i helyi bolt szlogenje is mutatja: "ha nálunk nem kapni, akkor nincs rá szükséged". Ennyi.
*Apropó észak. Nos Boston északnak számít Amerikában, és Maine pedig még inkább, főként éghajlatilag. Elég ha megnézzük a leghidegebb és a legmelegebb hónapok, azaz január és július átlag adatait (°C). Budapesten januárban az átlagok -4 (min) és +1 (max) körül vannak, Bostonban -7 (min) és -2 (max), míg Portlandben ez -9 (min) és -1 (max)körül alakul. Egyértelmű, hol van hidegebb. Azt viszont vajon tetszik-e tudni, hogy szélességi fokok tekintetében hogyan áll a dolog? Bizony, bizony, bármilyen hihetetlen, Boston nagyjából Szófiával van egy magasságban, a rideg-hideg Maine-beli Portland (É.sz. 43°40') pedig csak egy kevéskével van északabbra Marseille-nél (43°18'). Budapest ehhez képest a maga 47°26'-ével maga az északi sark. No szerencsére nem. Hiszen a Golf-áramlat gondoskodik arról, hogy kellemes legyen a klíma a jó öreg kontinensünkön. (Persze csak ameddig tart. Eggyel több okunk van nekünk európaiaknak tehát, hogy foggal körömmel védjük a klímát és a környezetet, mert ha egyszer a globális változások miatt a Golf-áramlat felborul... hát vehetjük a bundabugyit)
Jack szüleinek a háza egyébként igazán pazar, hatalmas és felszerelt, teljes panoráma-ablakos kilátás a tengerre (ami kb 30 méterre van), a szintek játékosan eltolva egymástól, hatalmas konyha, előtér, garázs, fürdők, vendégszobák, ami kell. És az elengedhetetlen tenger témájú díszítés természetesen: homárok, világítótornyok és halacskák. Nagyon tetszett nekem a ház, csak azért eléggé a világ végén van. Ky-jal megegyeztünk, hogy ez a nagy magány elég megihlető, nekem írni, neki festeni támadt volna kedve, nem is csoda, hogy főként művészek, írok (és nyugdíjasok) lakják a szigetet. Ráadásul ebben az évszakban nem a legkellemesebb az idő sem, hideg csípős szél fújja a sétálni induló ember arcába a sós tengerpárát. (Ugye hogy megjön az európai ember kedve, hogy odafigyeljen például, hogy otthon spóroljon az árammal, vagy gyalog menjen kocsi helyett?) A hideg miatt mi is inkább bent töltöttük a két napot, aminek az egyik fénypontja a szerda esti vacsora volt.
Bevallom, én még sohasem ettem előtte homárt. Nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy néhány elborult revizionista tengerről álmodik, valódi szárazföldi nép a magyar. Gyakran viccelődünk rajta Jacobbal, hogy az amúgy csodás gazdag magyar nyelv mennyire szegényes, ha a tengeri herkentyűk neveiről van szó. Nekünk például a crab, a shrimp, a lobster, a krill az mind csak rák, a scallop, a mussel, a clam az pedig mind kagyló. Ennek ellenére az évek előrehaladtával egyre inkább megszerettem én is a tengeri finomságokat (egy japán kirándulás után meg meg is edződik az ember), ezért lelkesen néztem a vacsorai kalandok elébe.
Homár vacsoránál már a terítés is eltér a megszokottól (látszik is a fenti képen). Kap ugyanis az ember egy diótörő-szerű eszközt - ezzel kell a rákpáncélt feltörni -, és egy hosszú, vékony karmos "piszka-villát", amivel pedig a rákhusit lehet kipiszkálni. Érdemes a profik által ajánlott lépéssorozatot betartani, hogy a lehető legtöbb finomságot nyerjük ki a rákocskából. Először tehát lecsavargatjuk a kicsi lábait, majd a fő ízületnél széttörve ki lehet piszkálni belőle a (kb. 5 mm vastag) husikát. Majd a 2 mellső lábát is lecsavarintjuk, és a diótörővel megkezdhetjük a küzdelmet a homár legfinomabb részéért, a rákollókban található husiért. (ez, ha éppen egy igen kemény páncélú egyedet fogtunk ki, bizony küzdelmes menet is lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rákollókon van pár éles kemény kiszögellés). Utána lecibáljuk a fejrészt, a derekával együtt letörve, azt eldobjuk, vizet kilötyögtetjük belőle, ha kell. Ezek után csavaró mozdulatokkal le a farokuszonyokat, husikát kicsipegetjük, majd - és itt jön a profi trükk - a farkától kezdve a husit ezek után a fej irányába kitoljuk. Megszabadulunk a fő értől, az esetleges zöld, májszerű részeket le is öblíthetjük (de ez is ehető, a japánok élvezettel fogyasztják), és máris falhatjuk a küzdelmesen megszerzett, de viszonylag nagyobb darab rákhúst.
Ez a procedúra eltart egy jói ideig, de meglepően jól lakik tőle az ember. Viszont macerás. És abban is biztos vagyok, hogy nekem sosem lenne szívem a kis élő dögöket a forró fazékba betenni. Otthon tehát nem fogunk ilyet csinálni, az már biztos. Egy élménynek azért mindenképpen jó volt.
New England style clam chowdert - azaz Krémes kagylólevest Új-Anglia módra - ellenben szinte biztos, hogy főzni fogunk. Nemcsak azért, mert az itt helyi ételnek számít, hanem azért is, mert rettenetesen finom. Remélem az otthoni is legalább olyan finomra sikeredik majd, mint amit ettem Peaks Islandról hazafelé tartva a körülbelül félúton található Portsmouth városka helyi sörfőzde étterem-sörözőjében. Sétáltunk egyet a napsütéses városban, megebédeltünk, és még egy kisebb demizsonnyi házi sör is jutott útravalónak.
Maine tehát jópofa, jávorszarvast nézni mégis csak inkább majd Kanadába megyünk. Portsmouth pedig csak egy fél óra, tehát akármikor visszamehetünk. Aki pedig a képekre kíváncsi, nyugodtan lesse meg őket (van homárról is, levesről is) a Picasa webalbumomban.
Bevallom, én még sohasem ettem előtte homárt. Nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy néhány elborult revizionista tengerről álmodik, valódi szárazföldi nép a magyar. Gyakran viccelődünk rajta Jacobbal, hogy az amúgy csodás gazdag magyar nyelv mennyire szegényes, ha a tengeri herkentyűk neveiről van szó. Nekünk például a crab, a shrimp, a lobster, a krill az mind csak rák, a scallop, a mussel, a clam az pedig mind kagyló. Ennek ellenére az évek előrehaladtával egyre inkább megszerettem én is a tengeri finomságokat (egy japán kirándulás után meg meg is edződik az ember), ezért lelkesen néztem a vacsorai kalandok elébe.
Homár vacsoránál már a terítés is eltér a megszokottól (látszik is a fenti képen). Kap ugyanis az ember egy diótörő-szerű eszközt - ezzel kell a rákpáncélt feltörni -, és egy hosszú, vékony karmos "piszka-villát", amivel pedig a rákhusit lehet kipiszkálni. Érdemes a profik által ajánlott lépéssorozatot betartani, hogy a lehető legtöbb finomságot nyerjük ki a rákocskából. Először tehát lecsavargatjuk a kicsi lábait, majd a fő ízületnél széttörve ki lehet piszkálni belőle a (kb. 5 mm vastag) husikát. Majd a 2 mellső lábát is lecsavarintjuk, és a diótörővel megkezdhetjük a küzdelmet a homár legfinomabb részéért, a rákollókban található husiért. (ez, ha éppen egy igen kemény páncélú egyedet fogtunk ki, bizony küzdelmes menet is lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rákollókon van pár éles kemény kiszögellés). Utána lecibáljuk a fejrészt, a derekával együtt letörve, azt eldobjuk, vizet kilötyögtetjük belőle, ha kell. Ezek után csavaró mozdulatokkal le a farokuszonyokat, husikát kicsipegetjük, majd - és itt jön a profi trükk - a farkától kezdve a husit ezek után a fej irányába kitoljuk. Megszabadulunk a fő értől, az esetleges zöld, májszerű részeket le is öblíthetjük (de ez is ehető, a japánok élvezettel fogyasztják), és máris falhatjuk a küzdelmesen megszerzett, de viszonylag nagyobb darab rákhúst.
Ez a procedúra eltart egy jói ideig, de meglepően jól lakik tőle az ember. Viszont macerás. És abban is biztos vagyok, hogy nekem sosem lenne szívem a kis élő dögöket a forró fazékba betenni. Otthon tehát nem fogunk ilyet csinálni, az már biztos. Egy élménynek azért mindenképpen jó volt.
New England style clam chowdert - azaz Krémes kagylólevest Új-Anglia módra - ellenben szinte biztos, hogy főzni fogunk. Nemcsak azért, mert az itt helyi ételnek számít, hanem azért is, mert rettenetesen finom. Remélem az otthoni is legalább olyan finomra sikeredik majd, mint amit ettem Peaks Islandról hazafelé tartva a körülbelül félúton található Portsmouth városka helyi sörfőzde étterem-sörözőjében. Sétáltunk egyet a napsütéses városban, megebédeltünk, és még egy kisebb demizsonnyi házi sör is jutott útravalónak.
Maine tehát jópofa, jávorszarvast nézni mégis csak inkább majd Kanadába megyünk. Portsmouth pedig csak egy fél óra, tehát akármikor visszamehetünk. Aki pedig a képekre kíváncsi, nyugodtan lesse meg őket (van homárról is, levesről is) a Picasa webalbumomban.